A magyar szó tudós mestere (1.) - Horváth János irodalomtörténész

1878. június 24.-én született Margittán református értelmiségi családban. Elemi iskolába otthon, reáliskolába Debrecenben és Körmöcbányán járt. Felsőfokú tanulmányait a budapesti egyetemen végezte 1897 és 1901 között. Harmadéves korától az Eötvös József Collegium tagja, 1901–1902 folyamán a párizsi École Normale Supérieure hallgatója volt.

Az Eötvös Collegium első nagy nemzedékének tagjaként a nyelvész Gombocz Zoltán, a történész Szekfű Gyula, a zeneszerző és zenetudós Kodály Zoltán, a finnugor nyelvésznek induló későbbi nagy hatású író, Szabó Dezső voltak többek között a társai. A párizsi École Normale Supérieure ösztöndíjas növendékeként a francia irodalomtörténet nagyjait hallgatta.

Ígéretes pályakezdés Adyval
Jelképesnek tekinthető, hogy első fontos tanulmánya, irodalomtörténeti munkásságának programja, az Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai a Nyugat indulásának évében, 1908-ban jelent meg. Ady költészetéről az első könyvet Horváth János írta: 1909-ben jelent meg Ady s a legújabb magyar lyra címmel. Konzervatív szemléletével lehetett és lehet vitatkozni, az azonban vitathatatlan, hogy Ady szimbolizmusáról mindmáig ebben a könyvben olvasható a legvilágosabb elemzés. Ady költői forradalmát stílusában észlelte és mutatta ki, Forradalom után című cikkében stílromantikáját Vörösmartyéval vetette össze, kiváltva ezzel Tisza István rosszalló rendreutasítását.
Könyve és cikke az Ady-hívek körében sem talált megértésre. Nem is találhatott, hiszen Horváth számára Arany János volt a példakép, a mérték. Aranytól Adyig című könyvében (1912) rámutatott azonban az Arany-örökség kiüresedésére, a jelszóként hangoztatott „nép-nemzeti” tartalomvesztésére és arra, hogy a XIX. század végén felszínes emlékbeszédek, ünnepi szónoklatok pótolták az irodalommal való elmélyült foglalkozást, értő közönség nevelését. A konzervatív kritikának szemére vetette, hogy nem is törekedett az új törekvéseket megismerni, holott „Ady tényleg irodalmat csinált, felléptével lezárta a klasszikus korszakot, s újat kezdeményezett.” Kerek tagadással való elutasítása elvágta az irodalom folytonosságát, pedig „folytonosság nélkül nincsen nemzeti műveltség”.
Az irodalmat sokoldalúan meghatározott fejlődési folyamatba ágyazva szemlélte. Első nagyszabású műve, az 1922-ben megjelent Petőfi Sándor Előszavát azzal a figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem életrajzot írt, nem is esztétikai méltatást, a költőre vonatkozó összes ismeretanyagot tartalmazó monográfiát sem: könyve fejlődésrajz. Petőfi-könyve után, 1922–23-ban írta A magyar irodalom fejlődéstörténetét, amely befejezetlensége és publikálatlansága ellenére (csak 1976-ban jelent meg) szándéka szerint fő művének tekinthető.

A legendás tanár
Kortársai, tanítványai szerint rendkívül népszerű pedagógus volt. Legendás volt versismerete, versmemóriája. Óráin nem is annyira az lepett meg, hogy hány költeményt idézett fejből, mint inkább az, milyen távoliak között mutatott rá hasonlóságokra, összefüggésekre. Bármiről is beszélt vagy írt, mindig a magyar irodalom egészén tartotta rajta a szemét. Keresztury Dezső szerint: „Tanítványai, barátai és tisztelői előtt, akik személyesen ismerhették, elsőül személye jelenik meg újra. Kedves, zömökségében is kecses alakja, kordában tartott és mégis nyílt, igen kifejező mozgása. Meleg, hol gunyoros-bölcs, hol önfeledten sugárzó, hol indulatosan fellobbanó barna szeme, amely szelíd határozottságával és okos nyájasságával egyaránt lebilincselte azt, aki találkozott vele. Aztán arra gondolunk, amit világosan tagolt, tiszta és velős magyarsággal megformált mondataiban közölt.”
Paizs Dezső irodalomtörténész, aki az Eötvös Kollégiumban volt a tanítványa, így emlékezett rá: „Horváth úr jelesen hegedült. Prímása volt annak a zenekarnak, amelyben Kodály úr a nagybőgővel működött közre. Különben nagyon örültünk, amikor a volt kollégisták szövetségének egy, a harmincas évek elején tartott közgyűléséhez kapcsolódó ebéden sikerült Horváth professzor urat hegedülésre bírni. (…) Elsőéves koromban Horváth francia és magyar irodalmi óráinak voltam a résztvevője. A Horváth-órák valójában nem órák voltak, hanem lélekformáló, sőt lélekteremtő élmények.”
(Folytatjuk)
Szilágyi Aladár összeállítása

Az Eötvös Collegium. A tudományok és a művészetek fellegvára volt