Hegyet mászik, ruhát varr a diószegi huszárkapitány

A közelmúltban hivatalosan is bejegyzett jogi személyként tevékenykedik a Bihardiószegi Gróf Széchenyi István Huszárszázad – tudtuk meg a hagyományőrzők kapitányától, BENEDEK TAMÁSTÓL, aki egyben megálmodója volt a kis csapatnak.

Még 2008-ban vetette fel a huszárhagyományok diószegi ápolásának gondolatát; a névadójukul választott Széchenyi öt éven át állomásozott csapatával a községben. Az ötletet hamar felkarolta Gellért Gyula akkori református esperes, valamint nagy segítségére volt a huszárcsapat társkapitánya, Kiss Géza, aki saját lovait manapság is szívesen kölcsönadja „gyaloghuszár” társainak. Első megmutatkozásuk alakulásuk évében volt március 15-én, ahol még ló nélkül, cifra öltözetben parádéztak. Nemsokára paripára pattantak, azóta pedig számtalan helyen megfordultak már. Minden évben ott vannak Szentjobbon a hagyományos lómozgató huszárportyán, 2010-ben meghívást kaptak a budapesti Hadtörténeti Múzeumba, ahol együtt köszöntötték társaikkal a legidősebb huszárt, Nagy Kálmánt századik születésnapján.
Eleinte a megfelelő, autentikus viselet kiválasztása jelentette a legnagyobb feladatot, de szerencséjükre debreceni társaik szakirodalommal segítették őket, sőt modellként Budapestről egy huszáregyenruhát is kaptak. Benedek egykettőre varrógép mögé ült, és gyártani kezdte az uniformisokat. Nem volt nehéz dolga, hisz édesapja és édesanyja is szabóként kereste a mindennapit, így ő már gyermekként ellopta az öltögetés tudományát.
A díszes öltözet mellé később fegyverzet is kijárt, azóta évente megközelítőleg 20-25 alkalommal kapnak meghívást rendezvényekre. Benedek annak is nagyon örül, hogy az önkormányzattól 49 évig koncesszióba kapták a volt focipálya épületét és mellé egy jókora területet, amit lovaglópályának szeretnének átalakítani, emellett terveikben szerepel egy huszárház építése is.
Benedek sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, hogy az ellesett szabómesterség és a huszárhagyományok ápolása mellett fiatalabb korában az Érmelléken kakukktojásnak számító szenvedélye volt: a hegymászás. Egészen fiatalon, a hetvenes évek végén kezdte el a hegyek taposását, kezdetleges eszközökkel járta a hazai magaslatokat. Silány kötelekkel, kovácsolt szegekkel, az akkoriban legjobbnak számító, ma inkább már mosolyra készetető Clujana bakancsban indult legyőzni az ismeretlent. Amint magáról vallja, nem rettent meg sosem a kihívásoktól, amibe belefog, azt igyekszik becsülettel véghezvinni. Kitartása a hegymászásban is meghozta az elismerést, pedig köztudott, hogy a kommunista érában nem nézték jó szemmel az effajta „mutatványt”. Elmondhatja magáról, hogy tenyerével már érintette Franciaország legmeredekebb szikláit, de eljutott a Kaukázusig is, ahol megmászta a kénkiáramlású, 5642 méter magas Elbrus csúcsot. Számtalan külföldi sportbarátra tett szert, az ő támogatásukkal jutott el Spanyolországba, a Pireneusokban nagy veszélyességi fokozatú gránitfalakat gyűrt maga alá.
Akárcsak sporttársainak zöme, maga is a hétköznapokban ipari alpinistaként kamatoztatja tudását, templomtornyokat fest, magas épületeket hoz rendbe. Közben, így az ötvenen túl, további álmokat dédelget, mert – mint mondja – még nem fogyott ki az ötletekből, neki a tétlenség nem kenyere.