A magyar szó tudós mestere (2.) Horváth János irodalomtörténész

Pályája első felében Horváth rendkívül tevékeny volt. 1922-től Thienemann Tivadarral a Minerva című szellemtörténeti irányultságú lapot, 1923-tól 1926-ig Tormay Cécile irodalmi és tudományos folyóirata, a Napkelet kritikai rovatát szerkesztette. 1923 és 1948 között az egyetem nyilvános rendes tanáraként irodalomtörténetet oktatott.

1931-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. 1923-tól a Kisfaludy Társaság, 1942-től a Petőfi Társaság rendes tagja volt. 1923-ban megkapta az MTA Nagyjutalmát. 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki. 1948-ban a Kossuth-díj arany fokozatában részesült A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig című művéért. Már az 1930-as évektől visszavonultan élt, de 1948-as nyugdíjba vonulása után a hivatalos programokon sem vett részt. A Kossuth-díj kiosztása alkalmából rendezett ünnepségre sem ment el.

A Nyugat ellenzője
Figyelemmel kísérte a Nyugat minden szerzőjét: 1911-ben megértő és megbecsülő kritikát írt Lukács György A lélek és a formák című könyvéről, egyúttal rámutatva Lukács előadásbeli hibáira. Sok helytálló megfigyeléssel és ítélettel számol be négy novelláskötetről, többé-kevésbé találóan jellemezve Heltai Jenő Írók, színésznők és más csirkefogók című szerényebb igényű könyvét, méltányolva Kaffka Margit Csendes válságokját, utálattal Szomory Dezső Az isteni kertjét és lelkesedéssel Cholnoky Viktor Tammuzát. Móricz Zsigmond Kerek Ferkójáról szóló lesújtó kritikájában azonban már nagyfokú elfogultság érzik.
Amilyen mértékben azonban a Nyugat kibontakozik, Horváth egyre harciasabban fordul szembe vele. 1912-ben két feltűnést keltő esszében már az egész mozgalmat támadja. A Nyugat magyartalanságairól című cikkében tanulságosan mutatja ki, hogy a lapban sok a stilisztikai keresettség és az indokolatlan „szóbolygatás”.

Az irodalomtörténész
A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1927) című művének megírásakor, Petőfi és Arany nemzeti műköltészetének népi gyökereit nyomozva, Horváth az előmunkálatok oroszlánrészét is magára vállalta; nemcsak feledésbe merült művek, hanem kéziratos énekeskönyvek tucatjait is áttanulmányozta. Hasonló filológiai megalapozásra épült Horváthnak az a három nagy műve, amelyek a kezdetektől a XVI. század utolsó harmadáig mutatják be irodalmunk történetét: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása (1935) és A reformáció jegyében (1953). Az első a középkori latin és magyar nyelvű irodalmunkat tekinti át Szent Istvántól Mohácsig, a második – az első időkörén belül maradva – a csaknem teljesen latin nyelvű magyar humanizmust, a harmadik a Mohács utáni, immár döntően magyar nyelvű félszázadot.
Az Arany Jánosig jutó Fejlődéstörténet keretébe illeszthetők azok a mintegy 100 oldalnyi terjedelmű könyvecskék, amelyek az 1930-as évek közepén Horváth János egyetemi előadásaiból sorozatcímmel jelentek meg: Csokonairól, Kisfaludy Sándorról, Katonáról, Kisfaludy Károlyról. A fejlődéstörténetbe való beágyazást segíti, hogy a kiemelt írókhoz kevésbé jelentős kortársaik bemutatása is hozzákapcsolódik: Csokonaihoz Földi és Fazekas, Katonához játékszíni és drámairodalmi előzményei és drámaíró kortársai, Kisfaludy Károlyhoz külön kötetben évtizedének, az 1820-as éveknek kisebb írói.

Értékelése
Schöpflin Aladár a magyar irodalomról 1937-ben írott összegzésében Horváthot az egyetlen olyan kritikusként jellemezte, aki a századelőn „valóban írói kritikát volt hajlandó művelni”. Érdemei közé sorolta a szellemtörténeti módszer meghonosítását az egyetemen, kiemelte a magyar irodalmi népiességgel és a magyar ritmussal kapcsolatos tanulmányai jelentőségét. Értékelése szerint Horváth „az eddigieknél magasabb szintézisig jutott el, egyes részletkérdésekre vonatkozó tanulmányaiban súlyos új szempontokra figyelmeztetett, általában odaállította a »szempontot« az adatkutatás és -közlés mellé. Tanítása nyomán az ifjabb tanári nemzedék magasabb rendű irodalomszemléletre emelkedett.”
Kovalovszky Miklós 1958-ban a „magyar szó tudós mestereként” jellemezte, aki „választékos egyszerűségével és természetes közvetlenségével” nyűgözte le hallgatóit. Horváth stílusa szerinte „maga a legszebb élő hagyomány: kissé régies, jellegzetesen egyéni ízű, de gyökeresen s mégis észrevehetetlen természetességgel magyar irodalmiság”.
Szilágyi Aladár összeállítása