Isten kegyelméből épülő gyülekezet

MIKE PÁL magyarkéci református lelkipásztor Zilahon született 1976-ban, szülővárosában érettségizett, abban a középiskolában, ahol egykor Ady is diákoskodott.

A kolozsvári Református Teológián folytatta felsőfokú tanulmányait, 1999-ben végzett, és a választható helyek közül Magyarkécet jelölte meg. Azóta hűségesen kitart a település mellett, megszerette, és őt is viszont szereti a helyi – nem csak református – közösség. Nős emberként kezdte el a pályafutását, felesége tanítónő a helyi iskolában, ezenkívül harcostársa és állandó támasza a lelkészi munkában is. Két gyermekük van.

– Úgy tudom, Ön egy fizikailag és lelkileg leépült parókiát/közösséget vett át. Azóta a templom és a parókia a falu gyöngyszemévé változott, és a közösség „visszaszokott” arra, hogy rendszeresen részt vegyen az istentiszteleteken. Hogyan sikerült ez, mi adott erőt a munkához?
– Istennek mindig és mindenkor célja van velünk, valami jóra akar minket használni. Hittem ebben, és ez a hit volt a kiindulópont, ez adta az erőt. A parókia a szó szoros értelmében düledezett, egyes helységeit borháznak vagy favágásra használták, lehetetlen volt a beköltözés. Végül a helyi közösség egy szobát és a konyhát úgy, ahogy lakhatóvá tett. Nos, ilyen helyzetből indultunk el. A templom szintén elhanyagolt állapotban volt, elődöm nem fordított gondot a javítására. Sajnos az egyházkassza is üres volt, így pénz nélkül nagyon nehéz volt elkezdeni a javítás. Szerencsére a helyi közösség megérezte, hogy változás lesz, és elkezdett adakozni, így elkezdhettük a templom tatarozását. A gyülekezet szintén elhanyagolt állapotban volt, megmaradt azonban a hitük és a melegszívűségük, így csak a szikra és a biztatás kellett ahhoz, hogy ismét keresztyénekhez méltó egyházi életet éljenek. Legyőzték az évek során kialakult bizalmatlanságot a lelkészek iránt. Hiszen előttem „bőröndös” lelkészeik voltak, akik jöttek, és rövid időn belül mentek.
– Mekkora a magyarkéci református közösség? Melyik a „domináns” vallás?
– Úgy tudom, mi, reformátusok vagyunk a legtöbben a faluban, hiszen az amúgy is kisebb román közösség két felekezetre oszlik – görög katolikus és ortodox –, római katolikusok pedig nagyon kevesek vannak, és ők is a mi istentiszteleteinket látogatják. Szűk 300 egyháztagunk van, egyharmaduk gyakorló keresztyén, tehát rendszeres templomjáró. Érmelléki szinten én ezzel kimondottan elégedett vagyok. A roma közösség a baptista felekezetet látogatja, a cigánymisszió keretében. Cigánymissziót mi is indítottunk, főleg a fiatalok számára, de nem nyúltunk hozzá a már létezőhöz, és nem befolyásoltuk a roma közösséget. Szívesen fogadtuk azt, aki meggyőződésből jött hozzánk.
– Felvázolná nagyvonalakban az itt elvégzett munkálatokat?
– Először a templom tetőszerkezetét cseréltettük ki. Ezután elkezdtük a parókia javítását apránként, szobáról szobára. Természetesen ezekkel párhuzamosan beindítottuk a lelki életet, bibliaórákat tartottunk, foglalkoztunk a gyerekekkel. Az anyagi hátteret a helyi adományokból, valamint a családom és baráti köröm adományaiból fedeztük. Sokan jöttek önkéntes munkára Székely Árpád főgondnok és a presbitérium vezetésével, rájuk mindig lehetett számítani. Próbálkoztunk „megfogni” a fiatalságot, de nem sok eredménnyel, mert nem „nőttek bele” az egyházi életbe. Ezért fordítottunk és fordítunk nagy hangsúlyt a gyerekekre, és itt már mérhető sikereket értünk el. Ők már aktívak, és azt a „magot” képviselik, mely vonzza az újakat. Két év után szerencsére áttörés történt a külföldi kapcsolatoknak köszönhetően. Jó barátomnak, az Észak-ír Presbiteriánus Egyház misszionáriusának, Veres Csabának köszönhetően kapcsolatba kerültem az észak-ír Raymond Freeburnnel, aki missziós feladatot akart vállalni kétkezi munka formájában. Fogadtuk, és ő állandó támogatónkká vált. Közben kanadai adományt is kaptunk, majd jöttek a holland kapcsolatok – Piet de Jong és a hardinxveldti gyülekezet, Janny és Harmen Hulsman, Henk van den Heerik –, akik szintén állandó támogatóinkká váltak. Nagy segítségemre van presbitériumunk, valamint Borsi Attila főgondnok, aki nemcsak a gyülekezet terheit viseli szívén, de a saját, személyes gondjaimat is testvérként és barátként hordozza. Helyi vállalkozóként Ördögh Sándor atyánkfia, aki presbiterünk is egyben, nemcsak saját portáját gondozgatja, hanem nagy áldozatkészséggel annak a tetemes munkának az anyagi támogatását is felkarolja, amit Isten kegyelméből felvállalhattunk. Gyülekezetünk asszonyai a diakóniában, ifjaink a lelki élet gondozásában igazi munkatársaim. Raymond barátom támogatásával sikerült mikrobuszt vásárolnunk, mellyel a gyerekeket szállítottuk a margittai iskolába, később traktort vettünk az egyházi földek megmunkálására. Kívül-belül felújítottuk a templomot és bútorzatát, sikerült beindítanunk a konyhát, mely a rászorulóknak ad meleg ételt, sportpályát építettünk, a gyülekezeti ház délutáni iskolaként is működik. Ezt épp a napokban bővítettük. Hirtelen ennyi jut eszembe, remélem a fontosabbakat megemlítettem. Hangsúlyoznám, hogy minden eredményünk Isten kegyelmének köszönhető, Ő használta fel akkori fiatalságunk életerejét, tenni akarásunkat.
– Ön egy ideig a politikai élettel is „kacérkodott”. Egy mandátumban önkormányzati képviselő volt, aztán tovább nem vállalta. Miért? Jó az ha az egyházi és politikai tisztség keveredik?
– Erre tulajdonképpen a gyülekezetem vett rá. Az ő kedvükért vállaltam el, és valóban tudtam ez úton is segíteni a falunak. Azonban rájöttem, hogy jobb, ha mindenki megmarad a saját asztalánál, és onnan segíti, irányítja közösségét. Politikusként nem tartom igazán sikeresnek magamat, Istentől kapott tálentumomat inkább lelkészként fogom kamatoztatni. Szerencsére nálunk a közösség egyazon politikai „ernyő” alá tartozott, így az én politikai szerepvállalásom nem osztotta meg őket. Ha nem így lett volna, semmiképpen sem vállaltam volna el.
– Mik a jövő prioritásai?
– Folytatni az elkezdett munkát, itthon tartani fiataljainkat, megélhetési teret, lehetőséget biztosítani nekik. Erre minden lehetséges eszközt fel fogok használni. A legfontosabbnak természetesen a lelki építkezést és nevelést tartom.

Szőke Ferenc