Nevezetes bihariak: ifj. Irinyi József

Albison született, 1822-ben. Gyermekkora első éveit szülőfalujában töltötte, ahol apja, Irinyi János, a jeles mezőgazdász tevékenykedett. Jogásznak készült; akár édesapja és bátyja, a nagynevű vegyész, tanulmányait Nagyváradon kezdte, majd a debreceni Református Kollégiumban folytatta.

Albison született, 1822-ben. Gyermekkora első éveit szülőfalujában töltötte, ahol apja, Irinyi János, a jeles mezőgazdász tevékenykedett. Jogásznak készült; akár édesapja és bátyja, a nagynevű vegyész, tanulmányait Nagyváradon kezdte, majd a debreceni Református Kollégiumban folytatta.
1840 táján joggyakorlat végett Pestre ment Biharból, majd az 1843. évi országgyűlés alkalmával – a kor szokása szerint – Pozsonyban is forgolódott. A Királyi Tábla előtt tette le az ügyvédi vizsgát és esküt, diplomáját azonban, mint az akkori időben számos kollégája, nem vette soha igénybe. Már azért sem, mert még debreceni diák korában Justitia helyett a múzsák csábították el: 16 éves korában drámát írt Orlay-ház címmel.

A Pesti Hírlap szerkesztője

Pesten, a magyar kulturális, tudományos élet immár jelentős központjában beszippantotta az irodalom és a közéleti publicisztika. Megismerkedett az irodalmi élet nagyjaival. A kor egyik legtekintélyesebb „tudományos, criticai és szépművészeti” folyóiratának, az Athenaeumnak lett a munkatársa. A lap szerkesztői, Toldi Ferenc, Bajza József és Vörösmarty Mihály felfigyeltek a Petőfi Sándorral egyívású fiatalember tehetségére. Ettől kezdve rendszeresen közölt a folyóiratban, de a korszak többi lapja is szívesen hozta az írásait. Szerkesztői pályafutásának csúcsát – mivel jól beszélt németül, angolul, franciául – a Pesti Hírlap Külföld című rovatának szerkesztése jelentette. Miután Kossuth Lajost eltávolították az általa alapított újság éléről, hamarosan Irinyi földije, az ugyancsak 1822-ben, Nagyváradon született Csengery Antal vette át a lap vezetését, mely továbbra is az ellenzék szócsöve maradt. Csengery nem véletlenül bízta 1843-ban Irinyire a lap külpolitikai rovatát, hiszen akkoriban tért haza egy esztendeig tartó, gőzhajón, vonaton és postakocsin megtett nyugat-európai körútjáról.

Nyugat-Európai utazás

Tapasztalataiból könyv született, a reformkor legkiemelkedőbb útleírása. Német-francia- és angolországi uti jegyzetek című kötete külföldön, Halléban jelent meg 1846-ban, ugyanis idehaza a cenzúra miatt nem kerülhetett kiadásra. Műve voltaképp nem útleírás, hanem politikai cikkek, tanulmányok gyűjteménye. Nem azt akarta leírni, amit látott, hanem amit gondolt: nem beszámol, hanem értekezik, meditál, elemez. Utazási élmények helyett politikai körképet ad az egykorú Európáról, behatóan ismerteti az akkori német, francia, angol társadalmi helyzetet.
A demokratikus, sőt forradalmi eszméknek valóságos tárháza ez a könyv. Az Irodalmi Őr egykorú kritikája szerint munkája „annyi szokatlan, bátor, új, gyökeres eszmét s nézetet foglal magában, hogy az ilyenhez nálunk nem szokott olvasó szinte belefárad… Szerzőtől genialitást, élességet, praecisiót megtagadni nem lehet.” Irinyi a forradalmi Párizsért lelkesedik; a német állapotokról megvetéssel szól. A németek iránti ellenszenve mögött a feudalizmus gyűlölete, francia-imádata mögött a felvilágosodás, a demokrácia, a nagy francia forradalom tisztelete húzódik meg. Áradozik, ha a párizsi élet pezsgéséről írhat. Szemében a forradalmak városa a francia főváros. A Place de la Concorde-ról megjegyzi: itt lehet leginkább elmondani: „a nép szava Isten szava!” A francia forradalomról szóló fejezet utolsó mondata fenyegetően hangzik: „És mindenekfelett ne feledjük, miszerint az 1789-ben megkezdett forradalomnak még nincsen vége.”
Az angolok irányában meglehetősen hűvös magatartást tanúsít. Csodálja képességeiket, építőmunkájuk eredményeit, például a londoni Temze-alagutat, mégis idegenkedik az országtól, mert ott – ellentétben Franciaországgal – még élnek a kiváltságok. Irinyi pedig semmit sem gyűlöl annyira, mint az arisztokratikus előjogokat. Ilyen megvetéssel a nemességről ekkor csak Petőfi és Táncsics írt. Szemében minden baj alap oka a nemesség privilegizált helyzete. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékának a jobbágyfelszabadítást tekinti.
Irinyi kötete az egyik legrendszeresebb ellenzéki reformprogram, a polgári átalakulás legalaposabb kívánságlistája. Útikönyvét oda állíthatjuk Petőfi 1847-es nagy versei, a bujdosó Táncsics röpiratai, Vasvári történetfilozófiai tanulmányai mellé. 1848 előhírnöke volt: jelezte a közelgő forradalmat.

Egy esztendővel a forradalom kitörése előtt Irinyi terjedelmes cikket közölt Bajza József Ellenőr című kiadványában a sajtószabadságról. Nyugati tapasztalatai alapján fogalmazta meg a kérdésre vonatkozó nézeteit és érveit, s a tettek embere lévén részletesen kidolgozott egy sajtótörvény-tervezetet is. A 25 cikkből álló jogszabály végén így foglalta össze következtetéseit: „A´ sajtószabadság nem csak elve, hanem valóságos eleme is az alkotmányosságnak; a´ nélkül nincs ez kiegészítve; nem is létezik valósággal. Melly kormány nem akarja a´ sajtószabadságot, nem akarja az alkotmányosságot, ´s ha mondja, hogy akarja, világos hazudsággá válik e´ szó ajkain. Ez kétszer kettő: négy.”

A nép nevében

A történtek után magától értetődő, hogy 1848 márciusának egyre lázasabb napjaiban a sajtó szabadságának kérdése a kor legfontosabb követelménye lett. Míg Pozsonyban az országgyűlésen a Kossuth által beterjesztett felirati javaslat keltett izgalmat, Pesten az Ellenzéki Kör Kossuth javaslatát kézhez kapva, rögtön indítványozta azt kiterjeszteni a sajtószabadság követelésére is. Március 9-én egy petíciós mozgalom tervét fogadták el, vagyis azt, hogy az országgyűlést beadványokkal fogják támogatni. Az Ellenzéki Kör polgári értelmiségi és nemes ifjakból állott össze, akiket a tettek irányába szorított a pesti radikálisok kicsi, de erőszakos csapata, Petőfivel az élükön. A petíció szövegét végül Irinyi József fogalmazta meg, március 11-én, és 12 pont formájában terjesztette elő. Így lett a „Mit kíván a magyar nemzet?” kezdetű szöveg első pontja a „Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését” formában megfogalmazott, egyértelmű követelés.

A szöveget az Ellenzéki Kör március 13-án programként elfogadta. Még aznap Bécsben kitört a forradalom. Metternich, a mindenható kancellár kénytelen volt lemondani és elmenekülni. az uralkodó pedig alkotmányt ígért Ausztria népeinek. A bécsi forradalom itthon is megváltoztatta a helyzetet. A Pilvax kávéház ifjai úgy döntöttek, maguk cselekszenek. Elhatározták, hogy másnap érvényt szereznek a 12 pont közül az elsőnek, a sajtószabadság követelésének, s cenzori engedély nélkül kinyomtatják a pontokat és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt. Másnap, március 15-én reggel Petőfi és társai, mintegy tíz fiatalember a szemerkélő esőben elindultak a Pilvaxból az egyetemre. Az ottani ifjúság csatlakozása után mintegy ezren folytatták útjukat Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdájához. Itt Irinyi „a nép nevében” lefoglalt egy gépet, s a nyomdászok kiszedték a Nemzeti dalt és a 12 pontot. A nyomda előtt összegyűlt sokaság boldogan kapkodta szét a több ezer példányt. Délután a Nemzeti Múzeumnál nagygyűlést tartottak, majd a tízezres tömeg a Pest városi tanácshoz vonult, s rábírta a tanács tagjait is, hogy csatlakozzanak követeléseikhez. Forradalmi választmány alakult, majd a tömeg megindult Budára, hogy a kormányszékkel is elfogadtassa követeléseit, s kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt. A Helytartótanács nem mert katonai erőszakot alkalmazni, hanem elfogadta a 12 pontot, Táncsicsot pedig szabadon bocsátotta. Azonnal eltörölte a cenzúrát.

A szabadságharc idején

Március 15. után Irinyi újságíróként is, politikusként is jelentős szerepet vállalt a közéletben. Az 1848. pesti országgyűlés előtt fontos röpiratot adott ki az Országgyűlés rendezéséről s tagja lett a belügyminiszter által megbízott – Kemény Zsigmond, Lónyay Gábor, Bónis Samu, Csengery Antalból álló – küldöttségnek, mely a képviselőházi szabályokat előkészítette. 1848. október 8-án a nemzeti kormány Párizsba küldte, ahol gróf Teleki László mellett, mint követségi tanácsos képviselte a magyar érdekeket. 1849. május 15-én a függetlenségi nyilatkozat kihirdetése után hazatért, s még részt vett a debreceni országgyűlésen. A szabadságharc bukása után külföldre akart menekülni, de Grazban elfogták, Pestre, az Újépületbe hozták, s több havi fogság után a hadi törvényszék halálra ítélte, végül Haynau másokkal együtt neki is megkegyelmezett.

Előbb Bihar megyében húzódott meg, azután ismét Pesten lakott. Tehetségét leginkább a szépirodalomnak szentelte, két regényt írt, és lefordította Beecher-Stowe híres művét, a Tamás bátya kunyhóját.