Új divatú személynevek

Folyóiratunk decemberi számában az újszülötteket váró házaspároknak azt javasoltam, hogy az áldott időszakaszban jól gondolják át, milyen nevet szánnak a kisbabának. Segítő szándékkal tanácsoltam: legyenek tekintettel a vezeték- s a keresztnév együttesének jó hangzására, szépségére, ritmusára, és kerüljék el azt, hogy e kettő egymásmellettisége az illetőt tegye nevetségessé. Így járt Gali Barna, aki szüntelenül libát cipel magával.

Gondjaik megosztását vállalva ismét a személy-, más szóval a keresztnév célszerű kiválasztásában szeretnék segíteni az ifjú házasoknak. Kezdeti javaslatom: tartsák szem előtt, hogy mostani döntésük 70-80 éven át sajátja lesz gyermeküknek. Értelmes egyéniséggé válva dicsérni vagy ellenkezőleg, kárhoztatni fogja szüleinek mostani elhatározását. Azt se feledjük, hogy a név nemcsak azonosít, hanem hangulati, érzelmi elemek is társulnak hozzá.
A távoli ókor halhatatlanját, Homéroszt is foglalkoztatta ez a tárgykör. Az Odüsszeiában erről így vall: „Mert olyan ember nincs, akinek neve semmi ne volna, / sem hitvány, se nemes, miután már megszületett, mert / néki, ha megszületék, a szülők nevet adnak azonnal.”
Vidékünkön még néhány évtizeddel ezelőtt a szülők természetesnek tartották, hogy az első fiú az apa, a leány az anya, másodsorban a nagyanya vagy a keresztanya, rokon nevét éltesse tovább. Az utóbbi két évtizedben tanúi vagyunk annak, hogy a személynevek választéka ugrásszerűen megnövekedett. Ennek vitathatatlan oka, hogy az emberek ízlése időről időre változik. Amit ma szépnek ítélnek, évtizedek múltán unalmasnak, meghaladottnak tartanak. Nemcsak ruhadivatról, hanem névdivatról is beszélhetünk.
Vidékek, korok, vallások szerint mások voltak a leggyakrabban használt, kedvelt keresztnevek. A Székelyföldön a XX. század derekáig előszeretettel illették ószövetségi névvel a fiúkat (Ábrahám, Ádám, Jakab, Mózes) s a lányokat (Eszter, Rákhel, Rebeka). A névdivat nem csupán térben, hanem időben is megteremtette a maga sajátos változatait. A XVIII–XIX. század fordulójának nemzeti romanticizmusa sajátos magyar neveket alkotott, elfeledetteket élesztett föl. Ezek sorába tartozik Árpád, Attila, Gyula, Zoltán, míg a nőknek szántakat költőinknek köszönhetjük (Dugonics – Etelka; Csokonai – Dorottya; Vörösmarty – Tünde, Ilma; Arany – Gyöngyvér). Ezeket a XX. században újból nemzeti személynevekkel gazdagították: Aladár, Levente, Géza, Szabolcs.
Ezzel az örökséggel léptünk a XXI. századba, amelyet a divatos nevek halmaza már-már elborít. Az anglománia s az idegen eredetű keresztnevek iránti túlzott rajongás megítélésem szerint ellentmond magyar mivoltunknak. Az anyakönyvi hivatalban egy kislányt Sophiaként írattak be, amikor a Zsófia változatot már rég a magunkénak valljuk. Hasonló szembenállást észlelek Lara és Laura, Amira és Amália, Kitti, Kitty és Katalin, Katinka, a fiúk esetében a Lucas és Lukács, Ronaldo és Roland, Enrique és Henrik között. Vajon felnőttként megköszöni-e szüleinek a választást az India névre keresztelt kislány? (Egyébként a meggyilkolt miniszterelnök Indira Gandhi volt.) Távlatosan gondolkodnak-e azok a felnőttek, akik kisbabájuknak az ideig-óráig népszerű popsztároktól kölcsönözték a Joy, Szindy, Jolly, Suzy nevet?
Bosszankodásom ama igaz történettel zárom, amit az anyakönyvi hivatalban hallottam. Egy boldog apa Adrienne-ként íratta be kisfiát. A tisztviselő figyelmeztette: ez a forma leányoknál használatos. Az illető ebbe nem nyugodott bele. A legényke leánynévvel érte meg a serdülőkort, amikor társai csúfolni kezdték: „Te lány vagy! Bizonyítja a neved.” Hosszú utánajárás eredményeként sikerült Adriánra változtatni.
A baklövés ama törvénynek tulajdonítható, amely előírja: a születési bizonyítványba úgy kell beírni a baba nevét, amint azt a hozzátartozó kéri. Az ebből fakadó helyesírási vétségekre – a megszabott terjedelem miatt – most ki nem térhettem.

Dánielisz Endre