Mint fenyő az Érmelléken

A Biharvajdán élő BÍRÓ MÁRIA nyugdíjas tanítónőt a közelmúltban Hűség díjjal jutalmazták. Személyes ismerősként kerestük fel otthonában a Gyergyószentmiklóson született, de ízig-vérig partiumivá lett pedagógust.

Gyermekkori emlékeim szamárfüles lapjait lapozgatom, már megkopott, elmosódott az „írás”, hisz az időtávolság sínjein robogó életvonatból feleslegesnek vélt kacatok kihulltak, míg mások jelentősége felértékelődött. Vajon nem téveszt-e meg az elme, négy évtized távlatából mi maradt az egykori tanítónő mosolyából, és miként változtam én, a külsőt ért hatások belsőt formáló vésője nyomán? Nem csoda hát, hogy gyorsabban ver a szívem Biharvajdához közeledve, kisiskolás drukkal állok meg Bíró Mária háza előtt. Ráncok mögül pattan a mosoly, a régi tekintet, mint egykoron, mikulászsáknyi szeretettel tömködve. És én ott állok kissé pironkodva, már szégyellem magam aggódásom miatt, mert az isteni „anyag”, a lélek épp úgy vibrál ebben a szeretetteljes, ölelésnyi „néniben”, mint amikor még pennával próbálgattuk formálni a betűket. Pillanatok alatt kötélhossznyivá zsugorodik az emberöltőnyi idő, hogy aztán beszélgetésünk során végtelenné bontsuk a pillanatot.
A gyergyószentmiklósi Bíró családban nagy volt az öröm 1937. március 10-én, megszületett első gyermekük, Mária. Annak ellenére, hogy a sovány tanítói fizetésből nehéz volt a megélhetés, további gyermekek születtek; előbb Erzsébet – ő férje után Szőllősi Erzsébetként lett ismert a Székely Népi Együttesben mint szólóénekes –, majd Zoltán következett – ő építészmérnöki diplomát szerzett.
A két kisebbik testvérnek kétségessé vált volna a továbbtanulása Mária nagylelkűsége nélkül. Történt ugyanis, hogy az akkor még Bolyai nevet viselő kolozsvári egyetem matematika–fizika szakára ösztöndíjjal bejutó fiatal leányzóval egy félév eltelte után közölték, hogy megfosztják ösztöndíjától, mivel kispolgári családból származik. Az már nem érdekelt senkit, hogy alig volt mit enniük. Szomorúan ment haza, sajnálta magát, de családját, jó képességű testvéreit is. „Édesapám, én elmegyek tanítani, hadd tanuljanak tovább a kicsik” – mondta.
Érettségivel azonnal kapott tanítói állást, az ötvenes években igen nagy érték volt az efféle papiros. Egy kis hegyi bányászfaluba került, ahol három éven át tanítóskodott. Felfigyeltek az ügyes fiatal leányzóra a párt emberei is. Egyik nap a securitate autója állt meg a házuk előtt. Rövid társalgást folytattak a kapuban. Arra akarták rávenni, hogy a szülőhelyéhez közel eső Tekerőpatakon, ahol egyébként édesapja tanítóskodott, vállalja el az alakulófélben lévő termelőszövetkezet könyvelői állását. Zsigerből elhárította a felkérést, pedig azokban az időkben sokkal inkább nyílt parancsként lehetett értelmezni az ilyesmit, hisz az elvtársakkal szemben nem volt apelláta. Nem vették jó néven az elutasítást, meg is mondták neki, hogy Bíró Mária nem fog tanítani a Magyar Autonóm Tartományban. „Akkor segítek édesanyámnak mosogatni” – nyelvelt a valós veszélyt nem érzékelve.
Hírét vette, hogy Székelyudvarhelyen épp abban az évben indul a tanítóképző főiskola. Édesapja javaslatára elment felvételizni. Sikerült. 1960-ban kézbe vehette a tanítói diplomát. Kihelyezéskor nem harcolt azért, hogy közeli településen kapjon állást, jól emlékezett még a szekusok fenyegetésére. Így végül a Bihar megyei Dólyára került. Ez sok szempontból illett hozzá, hisz az ott lakók is katolikusok, s hozzá hasonlóan „jövevények”, tudniillik a magyarországi Mezőkövesdről érkeztek a falu alapítói. A körülmények viszont rosszak voltak. Egy tantermes iskola várta, hiányzó ablaküvegekkel, és rozoga tanítói lakás.
Farkas Zoltán, akivel még a tanítóképzőben összebarátkoztak, a sorkatonai szolgálat letöltése után felkereste volt évfolyamtársát, és megkérte a kezét. Ha kérték, hát ment. Búcsút intett Biharnak, Mikóújfaluba költözött a fiatal pár. Sokak számára hihetetlen dolog történt: a fiatal tanítónő rövid dólyai tartózkodása idején megszerette a mocsaras, lápos Érmelléket. Ritkán hallani ilyet egy hegyi embertől! „A szépség mindenütt ott van, csak meg kell látni a csodát” – állítja a tanítónő. A hatvanas években még nem csapolták le az Érmellék mocsarait, a változatos növényvilág, a gazdag madárpopuláció látványa lenyűgöző lehetett. Így talán érthető, hogy a hegyek leánya e táj szerelmese lett. Egy idő után „honvágya” támadt, munkahely után kutakodtak, és immár Zoltán fiukkal gazdagodva visszatértek tájainkra.
Kiskerekiben rendezkedett be a család. Az ott eltöltött kilenc év alatt további két gyermekkel gyarapodott a família, előbb Gyopár, majd Réka érkezett meg. A közel egy évtizedes ott-tartózkodásuknak e sorok írója is tanúja volt, Farkas Zoltán tanító bácsi okított a betűvetésre. Még ma is megvan a régi hegedűm, de a tanító bácsi kudarcot vallott ezen a téren velem, a szép hangokat nem sikerült előcsalogatnom a fadobozból. A gyerek Zolival összehaverkodtunk, felnőtt fejjel is kerestük egymás társaságát. Sokat bújócskáztunk a pincesor bokrai között. Lelkének lírai hajlékonyságát becsültem, de irigykedtem is cimborámra, mert nála jobban senki sem tudott asztaliteniszezni a faluban. Nem csoda, hogy nehéz szívvel vettem tudomásul elköltözésük hírét.
Biharvajdán tizenöt esztendőt tanított Mária néni, 1990-től nyugdíjasként még további öt évet maradt a pályán. Tartalmas másfél évtized volt ez az életéből, többet adott magából az ottani közösségnek, mint amennyit hivatása megkövetelt. Színjátszó csoportot hívott életre, néptáncot tanított, még kórust is alakított. Az asszonykórusról felvétel is készült, a kolozsvári rádióban játszották le. A színjátszás elég kényes téma volt, a megyei elvtársaknak kellett jóváhagyniuk a bemutatásra szánt darabot. Még maga a tanító néni is írt egy vidám jelenetet Gyere, táncoljunk, Juliska! címmel. Mostanság is felemlegetik, hogy milyen pezsgő élet volt Vajdán, amikor az „öreg tanító néni” – mert így szólítják a helybéliek – összetartotta, lelkesítette őket. Munkájáért egyszer majdnem ki is tüntették, de még idejében rájöttek, hogy sohasem volt párttag, így elmaradt az elismerés. Nemrég viszont az RMDSZ Bihar megyei szervezetének Hűség díját vehette át.
Beszélgetésünk vége felé „bölcsességeket” várok Mária nénitől, több évtizedes tapasztalatait lesem. Hasznosnak tartja a technika nyújtotta lehetőségeket, a fiatalok számára kinyílt a világ. A módszerekkel vannak gondok, nem a gyerekekkel, hisz azok manapság sem rosszabbak, mint régen. Pályája során mindössze háromszor fenyített, inkább a meggyőzés híve volt. Nemrég felkereste egyikük, kérdezte is tőle: „Nem haragszol, hogy elvertem a hátsód?” Jött a bölcs válasz: „Tudja, tanító néni, a szekér elé fogott lovaim, ha nem úgy húznak, ahogyan elvárom, én is rájuk suhintok az ostorral.”
A pedagógusokat manapság gyakorta érő kritikákról is határozott véleménye van vendéglátómnak. Szerinte minden korban kétféle tanárember létezett: az, aki szereti és tudja a hivatását, és az, aki nem. Ez utóbbi fajta nagyon veszélyes, hisz tehetséges gyerekeket egy életre el tud rontani.
A székely és az alföldi emberek közötti különbözőség mítoszát is romba dőlni látom, hisz Bíró Mária egyszerűsít: a rossz és jó ember nem tájfüggő. Ő pedig eszerint kategorizálja az embereket.
Nem állom meg, hogy meg ne dicsérjem a lakásban fellelhető szép kézimunkákat, varrottasokat. No meg a népi motívumokat hordozó szekrényt, amelyről kiderül, hogy még édesapjától kapta, aki saját kezűleg faragta, festette. Mást is kapott útravalóul: negyven kötetből álló szépirodalmi gyűjteményt; ezt továbbadta a szintén pedagógus lányának, Gyopárnak. Vélhetően e hagyomány folytatódni fog, és a könyvsorozat következő állomása Bíró Mária unokájánál lesz, aki szintén az oktatói-nevelői pályát választotta.
Az olvasás, a kézimunkázás mellett a kerti munka tölti ki minden idejét. Tündérkert ez a javából! Gyomot itt még nagyítóval sem lehet találni. A fák törzse fehérre meszelve, a pityóka kikelésre készen, növekedésnek indult a földieper. Tulipánkavalkád gyönyörködteti a látogatót, de a titok mégis kissé arrébb, a kert szögletében található – egy csipetnyi székelység. Amint Bíró Mária, úgy ragadt meg e fenyő végérvényesen a tájon. Magját óvón, tenyérbe rejtve hozta, a nagymama sírján zöldellő tűlevelűről. Egyszer majd a biharvajdai fenyő toboza is útra kél valaki által valahová.