Otthonváros, csodaváros

Sokan azok közül, akik nem itt születtek, azt tartják, hogy Nagyvárad csak pillanatnyi boldogsággal tud szolgálni, ezért kell innen gyorsan továbbmenni. Nekünk, született lokálpatriótáknak viszont az ad igazi örömet, hogy az ellenpélda sem ritka. Mint F. BATÓ IDA színművésznő példája, aki több mint fél évszázada jött a városba, és hamarosan már úgy érezte, hogy igazi otthonává lett.

– Mennyire ismerte Nagyváradot, amikor a színművészeti főiskola elvégzése után ide jött?
– Semennyire. Nem közvetlenül a főiskoláról jöttem, hanem két évad után Sepsiszentgyörgyről. Nem tudom, miért, de valahogy úgy éreztem, mintha nyomott volna engem Szentgyörgy. Pedig mindent megadtak, hogy egyebet ne mondjak, Schiller Szent Johannájának címszerepét. Nem sok kezdő színésznő dicsekedhet ilyesmivel. De nem ilyen egyszerű a kérdés, mivel nem tudom, miért, de akkoriban majdnem mindenütt nagy hiány volt fiatal színésznőkből. A Váradhoz kapcsolódás is így kezdődött: Tusnádon játszottunk, ott volt Borbáth Magda rendező, akkoriban a váradi színház igazgatója vagy társulatvezetője, már nem emlékszem pontosan, tény, hogy ő kérdezte meg, nem akarnék-e eljönni Szentgyörgyről. El akartam, 1961-ben el is jöttem Váradra, ahonnan éppen távozott Kovács Apollónia. Felvételiztem, és sikerült.
– Megmaradtak-e a benyomásai az első találkozásáról a várossal?
– Nem, az elsőről nem, a másodikról viszont, amikor már biztosra jöttem, nagyon is. Az történt, hogy sikerült a versenyvizsgám, megkaptam a távozó művésznő lakását is, csakhogy a szentgyörgyiek elkezdtek telefonálgatni az illetékesekhez, hogy engem nem engedhetnek el, mert az egész következő évadot rám építették. Azt még „le kellett húznom” ott. De a váradiak becsületére legyen mondva, az állást is, lakást is fenntartották nekem, úgyhogy 1962. augusztus elején – talán 10-én – leszálltam a vonatról, és elindultam a színház felé. Megérkeztem, kora este volt, a portán mondtam, hogy Borbáth Magdát keresem. Nem volt bent, mire én kérdeztem, hogy előadás van-e, mert arra bemennék. Volt, hogyne, de a nyári színházban. Megmutatták, hová kell mennem – néhány lépésre volt csupán –, és én becsöppentem a Csárdáskirálynő nagyoperett kellős közepébe. Olyan élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
– A társulat hogyan fogadta a frissen érkezett fiatal kolléganőt? Ismerte néhányukat?
– Inkább csak hallásból. És meg kell mondanom, hogy egy kicsit tartottam is az idősebb kollégáktól. Különösen a hölgyektől, akikről azt képzeltem, hogy majd visszautasítóan fognak bánni velem. Ilyesmiről aztán szó sem volt, nagyon hamar befogadtak, és én is nagyon hamar otthonosan mozogtam már a színházban. Természetesen a fiatal lány szerepeket kaptam, két évig ez volt a „skatulyám”, aztán jött Halasi Erzsi, felváltva játszottuk ezeket a szerepeket, de volt úgy is, hogy kettős szereposztásban. Az első szerepem egy kortárs román darabban, A láz címűben volt, díjat is nyertünk vele Bukarestben, pedig félig-meddig beugrás volt: valakit leváltottak, és nekem adták a szerepet. Majd következett Sütő András Tékozló szerelem című darabjának Zsuzsikája, ezt a szerepet is nagyon szerettem. Miután megszületett a kislányom, annak ellenére, hogy nem változott az alakom, elkezdődtek a gyerekszerepek, kislányok is, de inkább fiúcskák. Abban az időben sok mesedarabot játszottunk, minden évadban egyet-kettőt. És alig valamivel később „utolértek” az idősebb feleségek, anyák, anyókák. 32 éves voltam, amikor Sütő Anyám könnyű álmot ígér művének színpadi változatában én játszottam a szerző édesanyját. De 35 éves korom körül játszottam a nálam idősebb kollégák édesanyját, például Kós Károly Budai Nagy Antaljában Miske Lászlónak és Varga Vilmosnak voltam az édesanyja. Közben pedig felváltva kisfiúkat is játszottam. Örültem ezeknek a szerepeknek, mivel Szentgyörgyön inkább csábító, gyönyörű nőket kellett alakítanom, ami szintén eléggé szoros skatulyává lesz egy idő után. Váradon ebből a szerepkörből csak a Csongor és Tünde Ledér figurája jutott, szerencsére. Aztán a sok öregasszony is kezdett volna rutinossá válni, ha nagyon tudatosan nem akarom épp az egyformaságot elkerülni. És végre bele mertem vágni a humoros szerepekbe. Érdekes, hogy van humorérzékem, de azt sokáig nem tudtam, hogyan lehet ezt a színpadon előhívni. Balla Miklós kollégám és Farkas István rendező tanítottak meg rá, elsősorban arra, hogyan is kell előkészíteni a poénhelyzeteket.
– A szavaiból kiérezni, hogy nagyon hamar megszokta a váradi színház és társulat hangulatát. Magát a várost is?
– Igen, nagyon hamar nemcsak megszoktam, de meg is szerettem. Számomra a mai napig csodaváros amellett persze, hogy ötven éve otthonvárosom is. A férjem, Földes László – Isten nyugtassa –, nehezen szokta meg: brassói lévén, neki hiányoztak a hegyek. Amikor tehette, ment is fel hol egyedül, hol a kislányunkkal a környező dombokra. Mivel a gyermekem itt született, én úgy éreztem, hogy általa kétszeresen váradi lettem. Akármi jelent meg Váraddal kapcsolatban, megvettük, ahogy a lányom nőtt, és folyton magyaráztam neki a város történelmét és kultúrtörténetét, vele együtt tanultam én is. A több ezer kötetes könyvtárunkból mára már csak a színészekről szóló és a Váraddal kapcsolatos könyveket tartottam meg.
– Visszatérnék a színházhoz: szeretném, ha kedvenc szerzőjét is elárulná, illetve az egyéni műsorairól is beszélne röviden.
– Nagy örömmel teszem, kedvenc szerzőm ugyanis Csehov. Nem hiszem, hogy magyarázatra szorulna a ragaszkodásom hozzá. A versek pedig? Engem a versek vittek a főiskolára, egészen kiskoromtól folyton verset mondtam. Gyerekkori képeimen is ez látszik: valamilyen alkalomból épp szavalok. Legszeretettebb költőm József Attila, egy idő óta Pilinszky is, az örök kedvenc pedig a népköltészet. Csakhogy önálló műsor összeállítására nem gondolhatok: az utolsó fellépésem az 50 éves színészi évfordulóm volt, szív- és érrendszeri bajaim miatt már nem tudom elviselni azt az izgalmat, ami – érdekes, ugye? – még ennyi idő után is úrrá lesz rajtam, ha a „világot jelentő deszkákra” kell/kellene lépnem.

Molnár Judit