Hazai pályán

ÁCS TIBOR színművészt egy ideje nem látja a közönség színpadon, a városban is csak ritkán tűnik fel – egészsége nem éppen a legjobb. Állapota stabil, kedélye nagyon jó, de ő sem fiatalodik. Rég nem beszélgettünk egy kiadósat, azért is határoztam el, hogy felkeresem: miközben megváltjuk a világot, visszapillantunk a pályájára is.

– Emlékszik-e arra a pillanatra, amikor eszébe jutott és meg is maradt a gondolat, hogy színész lesz?

– Emlékszem, de nem nekem jutott eszembe, hanem második osztályban a tanító néninek. Az akkori 10-es iskolába jártam elsőtől hetedik osztályig, minden év végén nagy ünnepségeket rendeztek, minden osztály beszállt valamivel. Pontosan nem tudom, miért épp engem választott ki a tanítónő, de nekem afféle némajátékot kellett előadnom, egy napunk cselekvéssorát mutattam be a felkeléstől, reggeli készülődéstől az iskolai órákat, majd a délutánt egészen estig. Mondanom nem kellett semmit, de ez a „jelenet” olyan jól sikerült, hogy a tanítónő felkiáltott: „Neked színésznek kell lenned!” Nem foglalkoztam a „paranccsal”, nem érdekelt különösebben, inkább rosszalkodni szerettem és mindenekelőtt focizni. Édesapámat közben elvitték úgynevezett kivizsgálási fogságba, két évig volt oda. Nem politikai ügyről volt szó, inkább a mesterségének lett a rabja – a szójáték illett az egyéniségéhez, azért engedem meg magamnak. Órás és ékszerész volt, azokban az időkben úgy gondolták, hogy akik ilyen foglalkozásúak, azoknál halomban áll az arany. Tőle is azt akarták megtudni, hol tárolja. Sokat nem mesélt erről a két évről, de hogy milyen lehetett, azt bizonyítja, hogy 115 kilós volt apám, amikor elvitték, és 60 kilósan tért haza. Gyerekként én úgy éltem meg ezt az időt, hogy bár kitűnő tanuló voltam, de pionír nem lehettem.

– Folytatódtak-e az iskolai szereplések?

– Nem, a középiskolában nem léptem fel, nem szavaltam, annál többet fociztam. Érettségi után azért is mentem Temesvárra felvételizni, mert amolyan ígéretfélét kaptam, hogy bevesznek az ottani csapatba. Az egyetemre nem kerültem be, elvittek katonának, játszottam a katonacsapatban, leszerelés után Lugoson, majd hazajöttem Váradra. Elvégeztem az építészeti technikumot, a katonacsapatból természetesen kikerültem, de játszottam Váradon. A technikum elvégzése után a sörgyárba kerültem, két kőművesből és egy szobafestőből álló brigád vezetője lettem. Itt került aztán újból képbe a színjátszás: Varga Tibi – nyugodjék békében – már többedszerre felvételizett a színire, sikertelenül, közben pedig közönségszervező volt. Jött a sörgyárba is, és ő buzdított, menjek én is felvételizni, ő majd megpróbál felkészíteni, hátha sikerül. Vettem egy anatómiakönyvet, otthon azt mondtam, az orvosira készülök. Varga Tibi foglalkozott is velem, a felvételin a helyzetgyakorlatnál pedig jóféle váradi bolondságokkal vágtam ki magam – és felvettek. Telefonáltam haza boldogan, sikerült, de akkor már meg kellett mondanom, hogy nem az orvosira. Édesanyám szomorú lett, apám viszont felkiáltott: az én fiam!

– A főiskoláról egyenesen hazakerült?

– Nem, mert érdekes módon egyedül Váradra nem hívtak abban az évben senkit. Szatmárra kerültem, öt évig voltam ott. Leginkább szépfiúkat játszottam, fel is került a színházi vécé falára, hogy „Ács Tibi a kis herceg”. Nem tudom, ki írta, nem is érdekelt különösebben, ahogy az sem, amikor a váradiak vendégszereplése után Az ifjú W. újabb szenvedéseivel áthúzták az írást, és alá került, hogy „Zalányi az isten!” ’77-ben aztán Szabó Jóska, Ódzsa hozott haza. Vágytam haza, jólesett újból a hazai pálya. Csakhogy Szatmáron a kínos pontossághoz szoktattak, s az első váradi próbán egy kicsit furcsállottam, hogy a tízre kiírt kezdéskor csak én jelentem meg. Vártam, vártam, megnéztem, hátha rosszul láttam az időpontot, végül megjelent Gábor Jóska is, a rendező. Kérdeztem, hová lettek a többiek, mire ő „kioktatott”, hogy Váradon nem szokás „elkapkodni” a próbákat. Hát ha el nem is kapkodtuk, de volt olyan évad, hogy 190-200 előadást játszottam. Ha röviden össze kellene foglalnom a pályámat, azt mondanám, hogy sose volt szerepálmom, sose adtam vissza szerepet, sose volt egy szabad szilveszterem, sose volt időm semmire. Helyesebben mindig időhiányban szenvedtem. Igaz, az életem sosem volt üres.

– Ha szerepálma nem is, de kedvenc szerepe a nagyon sokból biztosan akadt.

– Természetesen. Tevje, a tejesember, a Hegedűs a háztetőn főhőse. Nagyon szerettem, nagyon jó előadás volt, a közönségnek is tetszett, kár, hogy nem tudtunk vele elmenni kiszállásra, mert akkoriban ilyesmire egyáltalán nem volt pénz. ’90 előtt viszont sokat turnéztunk, az akkori kiszállások nagyon szép emlékek maradtak, talán azért is, mert – aki megélte, tudja – akkoriban olyan darabokat sikerült előadnunk, amelyek a sorok közt sokkal többet mondtak, mint most a nagy szókimondással. Jó társulatvezető volt Kiss Törék Ildikó, nagyrészt az ő érdeme, hogy ezeket a darabokat bemutathattuk. A mai kísérletezések már idegenek az én számomra: hiába mondják, hogy a mozgást, a táncot kell bevezetni a színházba, azt már rég bevezették az ókori görögök. A barlangrajzok is a mozgásról szólnak, nem kell azt most kipróbálni; sok-sok évszázad alatt kipróbáltak már mindent. Talán az intergalaktikus színházat még nem. Vagyis az űrszínházat – csak az üres színházat, azt igen, de az egészen más. A lényeg, hogy a színház örök, a születésről, halálról szól, mindenről, ami emberi. Élő művészet. Örök játék. Talán ezt szeretem benne leginkább, hisz magamat is homo ludensnek, játékos embernek, örökké „színt játszónak” tartom. Egyébként mindig el akartam keveredni az emberek között, sosem volt bennem semmiféle sztárallűr, azt is sokszor szinte kikértem magamnak, hogy művész úrnak szólítsanak.

– Térjünk még vissza egy mondat erejéig a szerepekhez: kedvenc szerzője, szerzői sem voltak/vannak?

– Amilyen mennyiségű szerepet nekem meg kellett tanulnom… És mégis van két kedvenc: Molnár Ferenc és Szép Ernő. Hogy miért ők? Mert – számomra legalábbis – ők a színpadi nyelv igazi művészei. Bár ezt ma már nem is kellene kiemelnem, hiszen 2008 decemberében a Jóisten leparancsolt a színpadról. Épp készültünk a szilveszteri műsorra, amikor beteg lettem. Kollégák, barátok meg-megkérdik, miért nem szólok, hátha akadna egy-egy szerep még nekem is. Nem. Nem panaszkodom, nem elégedetlenkedem, hisz nagyon szép, teljes volt a színpadi pályám. Különösen, hogy – visszatérve a focihoz – a kezdeti rövid kitérő után végig hazai pályán élhettem meg pályafutásomnak sok-sok félidejét.

Molnár Judit