Életforma az útkeresés

Kolozsváriként temesvári kitérővel került Nagyváradra KISS TÖRÉK ILDIKÓ színművész. Emberpróbáló időkben vezette az állami színház magyar társulatát, majd férjével magánszínházat alapított, s jó húsz éve ezzel szolgálja a magyar kultúra ügyét itthon és szerte a világban.

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor a világot jelentő deszkákat választotta élete céljául?
– Óvodás koromban verseket, mondókákat adtam elő tüllruhában, s nem voltam hajlandó levenni, ide-oda köszöngetve vonultam benne hazáig. Iskolai szavalatok után, 16 évesen jelentkeztem a Horváth Béla és Bisztrai Mária vezette drámai körbe, ahol a Csongor és Tünde bemutatására készültek, és a sikertelen Ilma után Horváth Béla „meglátta bennem” az Éj királynőjét. Valójában ez határozta meg a továbbiakat. Matek–fizika osztályba jártam, atomfizikára szerettem volna menni, ami közel is került, mert tiszta 10-essel érettségiztem, ezért döntöttem úgy, hogy csak egyszer próbálkozom a színin. Elsőnek jutottam be, de az első két évben volt olyan érzésem, hogy mégsem választottam jól, mígnem harmadéven Kovács György kiosztotta rám a Trójai nők karvezetői szerepét. Nagy siker lett.
– A színiakadémia elvégzése után merre vitte sorsa a fiatal művésznőt?
– Mint kolozsvári nem bántam volna, ha odakerülök, de akkoriban Kolozsvár alig-alig hívott fiatal színésznőt. Hívtak viszont Temesvárra, és mentem is. Jó iskola volt, sokat és sokfélét játszottam. De mivel az életet nem csupán a színpadon éljük, az én sorsom is úgy alakult, hogy átjöttem Nagyváradra. Erről röviden annyit, hogy a szívem hozott ide. Várad befogadó város volt, engem is könnyen befogadtak, én is hamar megszerettem; volt valami érdekessége, pezsgése. Elkezdett érdekelni a város történelme, kultúrtörténete – máig hatóan.
– Váradra szerződése után nem sokkal kinevezték a magyar tagozat vezetőjévé. Kitől-mitől függött a kinevezés akkor, a leginkább emberpróbáló évek kezdetén?
– Kész egyéni műsorral érkeztem Váradra – Gozsdu Elek: Anna-levelek –, elkészült a Hajnalkurjantás Várad piacán is. Az egyéni műsorhoz állítólag nagy bátorság kell, de a szervezés is erős oldalam volt, hajlandó voltam akármilyen szerepbe gyorsan beugrani – valószínűleg ez mind közrejátszott abban, hogy engem neveztek ki. 1980. április 1-jétől lettem a társulat vezetője, az évad végéig behoztuk az elmaradt előadásokat, és sikerült összeállítanunk a következő műsortervét. Úgy kezdtem el dolgozni, hogy az egész társulatot ki kell használni: tartoztunk ezzel magunknak, a városnak, de gondolnunk kellett a turnékra is. Évadonként kb. száz darabot olvastam el, hogy a darabválasztási szempontoknak igényesen tehessünk eleget: egy évadban egy nyugati szerzőt lehetett játszani, a többinek hazainak kellett lennie. Ebben az utóbbi kategóriában sikerült a nagy visszhangot kiváltó Zilahy Lajos- és Csurka István-sorozatot, illetve Tamási Áron Ősvigasztalását bemutatnunk. Az induló elképzelésem egy bő évad elmúltával kezdett visszaigazolódni. A sikeres előadások feldobták a társulat hangulatát, és már a turnéktól sem fáztak annyira. Ez szó szerint értendő, mert a vonaton, a szállodákban és nagyon sokszor az öltözőkben és a színpadon is fáztunk. Sokfelé elmentünk, de a legemlékezetesebbek a székelyföldi turnéink maradtak; lévén akkor csak Sepsiszentgyörgyön állandó színtársulat, a kisebb és nagyobb településeken zsúfolt házakkal fogadtak. Kitartó szervezői munka és az a szempont kellett hozzá, hogy soha sehol nem szabad „dobni” az előadást. A darabok nagy részét párhuzamos szereposztásban játszottuk, így ki lehetett használni a teljes társulatot. Egyetlen példa: volt olyan februári hónapunk, amikor 52 előadást tartottunk.
– Emlékszem, azokban az években a legtöbbet amiatt panaszkodtak, hogy a központból már majdnem kész előadásokat fújtak le. Hogy boldogultak ezen a téren?
– Sok csatával. Nyertünk is, vesztettünk is. 1985 januárjában például mindent kivettek a repertoárból. Felmentem Bukarestbe, és egyetlen cím kivételével sikerült mindent visszaharcolni. Nagyon sokat tanultam ezekből a csatákból, mindenekelőtt azt, hogy nem szabad mindenáron erősködni, verekedni, hanem tudni kell a másik szemével látni, a fejével gondolkodni. Megtanultam engedni. Hasznomra volt.
– Elérkezett a változás: hirtelen minden szabad lett. Minden?
– Számomra egy kicsit későn érkezett, mert már a változás előtt úgy éreztem, hogy kezdek kiégni. A szüleim disszidáltak, végre meglátogathattam őket, és bár lett volna lehetőség kint maradnom, nem bántam meg, hogy visszajöttem. 1990 elején megtorpant a lendület, én az RMDSZ kulturális alelnöke voltam, de amikor elment a politika felé, azt mondtam, elég, ezt ne kezdjük újra. A nagy lehetőség ’94-ben adódott, ami valójában nem is lehetőség volt, hanem egy régen dédelgetett ötlet megvalósíthatósága: beindítottuk a Kiss Stúdió Színházat. A magánszínházunkat. Azt eleve tudtuk, hogy társulata nem lesz, nem akartunk a nagyszínház versenytársa lenni, bár a nyitó műsorban 9 színész és egy zenekarvezető lépett fel. Nagyon sok elképzelésünk volt, de a nehézségek miatt gyorsan apadtak az ötletek. Akkor talán a legnehezebbnek a színházi programmal való egyeztetés tűnt, én is még tíz évig a színház tagja voltam. Most már túl vagyunk a 21. születésnapon, és amíg bírjuk a férjemmel, Varga Vilmossal, csináljuk. Igyekszünk olyan műsorokat összeállítani, amiben ketten vagyunk, közben próbálkozunk újdonságokkal is. Hiába, nem tudom meghazudtolni magam, nekem az útkeresés mondhatni az életformám. Egyszeri, Ady-évfordulós ötletből például több mint öt évig tartó, havonta rendezett műsorsorozat született: Olvassuk együtt!, az Eminescu Főgimnázium diákjaival közösen; de sikeres a felolvasószínház-sorozatunk is, Zilahy Lajos Fatornyok és Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című drámája emlékezetes volt. Szépszámú közönséget vonz az Irodalmi estek sorozatunk, és folyton megújul a Süss fel, nap! gyermekműsorom is az új és újabb gyermekközönségnek köszönhetően.
– Kérem, foglaljuk össze az 1990 előtti és a stúdió-korszak legemlékezetesebb előadásait!
– A nyolcvanas évek igazgatói munkáiból büszke vagyok a Csurka-, Zilahy- és Méhes György-sorozatokra, de nagyon sikeres volt D. R. Popescu Mindent a szekrénybe! és Teodor Mazilu Stílbútor és fakereszt című darabjának bemutatása, a ’83-as Ősvigasztalás pedig nemcsak a Székelyföldön aratott frenetikus sikert, hanem Debrecenben és Budapesten is. „Bizonyíték”, hogy a budapesti román nagykövetség megrovásban részesített, és több meghívás akkoriban már el sem jutott hozzánk. A Kiss Stúdió műsorai közül számunkra egyik legkedvesebb a Wass Albert-összeállítás, már több mint 200-szor játszottuk. A magyar kultúrtörténetet áttekintő Megfogyva bár, de törve nem is 100-on felüli előadásszámnál tart, jól sikerült Páskándi Géza A bosszúálló kapus című darabja, a legnagyobb fegyvertényünk mégis a 2000-ben bemutatott Az ember tragédiája mindössze nyolc színésszel. Németországi turnéra is mentünk vele, a müncheni és a kastli ünneplések felejthetetlenek voltak. Szerepeim közül talán egy beugrásra emlékszem a legszívesebben: a Macskajáték Pauláját vettem át. A budapesti előadás után Örkény István özvegye külön gratulált: épp alkatom miatt lett a Paula-figura az addig megszokotthoz képest egészen más. Mostanában már nem egy-egy jó szerep vonz, hanem olyan ötletek megvalósítása, amikre van közönségigény, és az eléggé bonyolult pályázati formák közt létre is hozhatjuk az elképzeléseinket. Legnagyobb szerencsénk műsoraink állandó „nyersanyagával” van: annyira csodálatos és olyan gazdag, hogy amíg mi bírjuk, biztosan kitart mellettünk a magyar irodalmi alapanyag is.