Négyszemközt a közönséggel

Az 1960-as évek második felében, a nyitásnak nevezett szabadabb légkör egyik megnyilvánulása a színpadon az aránylag nagyszámú egyéni műsorok sorozata volt. VARGA VILMOS a legelsők közt jelentkezett, 1968-ban, Maszek ballada című összeállításával.

– Egyedül a színpadon, négyszemközt a közönséggel – ez egészen más, mint egy darabban fő- vagy mellékszerepet alakítani. Hogyan jött az ötlet és milyen volt az egyedüllét ellenére magányosnak semmiképpen sem mondható találkozás a közönséggel, hisz mindegyik elmondott szöveg más és más embert állított a nézők elé?
– 1968-ban szerződtem át Temesvárról, jöttem haza Nagyváradra, és a Maszek balladát tulajdonképpen névjegynek szántam. Ezt tettem le a közönség elé, és azonnal nagy siker lett. Implon Irén írt egyfajta beharangozót az akkori váradi napilapban, a Fáklyában, mintegy előkészítve a közönséget a szokatlan élményre. Akkor még nem volt divat az egyéni est, a monodráma sem, de az újságcikk felkeltette a nézők érdeklődését, és már az első előadás zsúfolt ház előtt ment. A másik érdekessége volt, hogy a háború utáni nemzedék alkotásaiból állítottam össze, és nagyon sokan az én műsoromban találkoztak először egyik vagy másik író, költő műveivel. Ugyanezt a válogatási szempontot tartottam meg a nem sokkal később elkészült következő műsoromban, a Nézz vissza nevetve összeállításban. Ez utóbbit még inkább a kritikus hangvételre hegyeztem ki, és jól tettem, mert nagyot szólt. Taub János rendező mondta, hogy „puskának készült, ágyúnak sült el”. Nagyon jól vette a közönség a lapot, rengeteg helyre hívtak meg a műsorral, és – innen látszik, hogy még én sem voltam hozzászokva az ilyesfajta fellépésekhez – sok meghívást visszamondtam arra gondolva, nehogy megkopjon a folytonos előadással. Akkor nem tudtam, hogy nem kopik meg, inkább felfénylik.
– A két kortárs irodalmi szövegválogatás után nemsokára következett a XV. századi, de örök kortárs Francois Villon-összeállítás, amivel az idősebb nézők még ma is, négy évtizednél is régebb óta azonosítják Varga Vilmost. Kimerült volna az aktuális irodalom tárháza?
– A Villon színházunk akkori irodalmi titkárának, az enciklopédikus tudású Kelemen Istvánnak volt az ötlete: szólt nekem, hogy az én habitusom nagyon kompatibilisnek látszik a Villonéval, nem próbálkoznék-e saját műsorral. Elkezdtem olvasni a műveit, és minél inkább beleástam magam, annál világosabb lett, mennyire igaza van Kelemen Pistának, s hogy ez akár telitalálat is lehet. Az lett. Pontos számot most hirtelenében nem tudok mondani, de körülbelül 350-szer játszottam már. Bejártam vele az országot, és külföldön is sokat voltam. Svédországban annyira szerették, hogy vissza kellett mennem vele, de érdekes, hogy a Párizsban élő magyarok azt kérdezték, miért nem inkább a Maszek balladával jöttem, Villon nekik ott van emberközelben. Az biztos, hogy addig járkáltam, amíg meg nem találtam a Villon-kocsmát, ha nem is azt, ahová még ő járt annak idején, de amit az ő emlékére neveztek el valamikor, szintén nem tegnap vagy tegnapelőtt. Ugyanilyen nagy sikere volt a születési centenárium környékén bemutatott Ady-műsoromnak is. Az összeállítást készítve, napról napra egyre inkább meggyőződtem arról, milyen borzasztóan nagy költő Ady, és azt tűztem ki célomul, azt igyekeztem elérni, hogy a hallgatóság is ugyanezt érezze, ha esetleg valaki még kételkedett volna a nagyságában. Elmondhatom, hogy sikerült, mivel a németországi és svédországi magyar egyesületek újból és újból kérik az előadást. Végső soron nem csoda, hisz aki Németországban és Svédországban bejön ezekre az estekre, arról bátran elmondható, hogy éhezi a magyar szót.
– A hatvanas évek végi nyitást említettük, de arról nem beszéltünk, hogy az irodalmi alkotók felől is érkezett buzdítás: Kocsis István például akkoriban majdnem csak monodrámákat írt, a Bolyai János estéjét több erdélyi művész is előadta, köztük Varga Vilmos. A monodráma is egyszemélyes játék, mégis más, mint az irodalmi összeállítás. Hogy lehetne ezt egyszerűen megmagyarázni?
– A monodráma mindenekelőtt azért más, mert eleve ad egy bizonyos keretet, hisz jól megírt mű, és az az ideális, ha együtt lehet dolgozni a szerzővel. Kocsis István nagyon segítőkész volt, jól tudtunk együttműködni. Mondhatnám, hogy emiatt könnyebb is volt az előadás megteremtése. Bolyai János alakjának körvonalazódásában sokat segített nekem Villon, hisz mindkettő egy-egy idegzsák, de ha az előadó fel tudja borzolni az egyéniségük felszínét, akkor előbukkan a maga teljességében ez a két zseniális alkotó.
– Mostanában, illetve jó ideje megint mintha kiment volna a divatból a monodráma, egyéni műsorok is ritkábban készülnek. Miért?
– Talán mert nagyon nehéz az a bizonyos négyszemközt a közönséggel, óriási energiákat emészt fel. Elnézést, ha dicsekvésnek tűnik, de büszke vagyok magamra, amiért a Maszek ballada valamelyik kezdeti előadása előtt a nagy izgalomban volt annyi lelkierőm, hogy lent, a portán beállított magnót elindítsam felvenni a szöveget. Megmaradnak ilyen kis, jelentéktelennek tűnő mozzanatok is. A nagy feszültség vitathatatlan, ráadásul idő sem igen jut az elmélyedésre, hisz a mindennapi színészi munka mellett egyéni műsorra is készülni eléggé problémás. Mi annak idején sokat jártunk kiszállásra, és felfedeztem, milyen jó „próbaterem” az autóbusz. Miközben zötyögtünk úti célunk felé, én építgettem magamban, szétszedtem, összeraktam, átrendeztem, próbálgattam a külsőségeket, hogy ki lehessen állni a közönség elé.
– Pályamódosításnak semmiképpen sem mondható, inkább pálya-kiegészítőnek, hogy egy idő óta Varga Vilmos rendez is. Lehet, hogy tévedek, de én valahogy hasonlónak érzem a rendezést az egyéni műsorokkal. Az ember tragédiájának a 2000-es megrendezése csúcsteljesítménye volt a rendezői tevékenységének. Milyen érzés kollégákkal együtt dolgozni? Kérdésem mindkét oldal szemszögére vonatkozik.
– Mindkét oldalnak nehéz. Egyesek nem veszik szívesen, ha egy kolléga rendezőként irányítja őket. De van egy feltétel, ha az teljesül, akkor zökkenőmentesen halad a munka: nagyon felkészültnek kell lenned, ha rendezni akarsz. Ez nem csupán a szöveg teljes birtoklását jelenti, amihez mellesleg memóriagyakorlatként nagyon sokban hozzájárultak az egyéni műsorok, hanem bizonyos értelemben a hétköznapok fölé emelkedést is, illetve azt a képességet, hogy képes legyél a szöveg bármely részét egy pillanat alatt bokából az ujjad hegyére felszippantani. S ha ez megy, akkor még a madáchi nagyságrendű szöveggel is aránylag könnyen meg lehet birkózni. Mostanában már nem adódik lehetőség ilyen nagy ívű rendezésre, de a Kiss Stúdió műsorait én szoktam megmódolni. Ott általában ketten lépünk fel feleségemmel, Kiss Törék Ildikóval, van egy állandónak mondható közönségünk, a műsoraink pedig olyanok, hogy könnyen mozgathatók, mert sok meghívást kapunk továbbra is külföldre, belföldre egyaránt. Na de a rendezés nem jelent különösebb megterhelést, hisz kettőnkkel „valahogy” csak elboldogulok.