Változatok mindig-nőre

V. CSÍKY IBOLYA frissen végzett színésznőként jött 1969-ben Nagyváradra, azóta itt él. Hűséges a városhoz, a színházhoz, a szerepköréhez, önmagához. Ha akarna, sem tudna hűtlen lenni: alkata, egész egyénisége sugározza a nőiséget.

Az évek során, a sok-sok hasonló és mégis különböző szerepben, az örök változásban megmaradt a nagybetűs NŐ-nek. Egyike azon keveseknek, akikre tökéletesen illik a metaforikus mindig-nő.

– Amikor foglalkoztatni kezdte a színészet gondolata, már megfogalmazta magában a szerepkörét is? Tudatosan ment a szerepek felé, vagy a szerepek találtak rá Csíky Ibolyára?

– Inkább ez utóbbi. Tény, hogy soha nem kértem szerepet, soha nem reklamáltam, hogy miért nem énrám osztottak ki valamilyen figurát, örültem minden alakítási lehetőségnek. Tulajdonképpen a pályaválasztás is engem talált meg, nem én keresgéltem a hogyan továbbot. Kolozsvári vagyok, édesanyám cipőgyárban dolgozott, s azoknak az időknek a szokása szerint majdnem mindenkinek részt kellett vennie valamilyen műkedvelő kulturális programban. Édesanyámat is hívták a színjátszó körbe, ő pedig azt mondta, nem szívesen menne, de szól a lányának, mert biztosan érdekelné. Tizenöt éves voltam, amikor már felléptem, mégpedig nagyon nagy örömmel. Mondtam édesanyámnak, hogy én most már egész életemben ezt akarom csinálni, ő bele is egyezett, pedig a család furcsállotta, mi szükségem van nekem az érettségire, miért nem állok munkába, mint minden rokonom. A gyári csoportból átmentem a Bisztrai Mária és Horváth Béla irányította városi műkedvelő színjátszó körbe. A színművészeti főiskolára az első felvételim nem sikerült, de nem keseredtem el nagyon, mert úgy éreztem, a két művész irányítása alatt ki tudom teljesíteni színészi vágyaimat. Végül csak megpróbáltam ismét a felvételit, s már-már ismét megbotlottam a küszöbön – a román irodalom vizsgám nem sikerült –, de a tanárok úgy értékelték, hogy érdemes vagyok a színpadra, és felvettek. Utolsó évben vizsgaelőadásunk volt Tennessee Williams Orpheusz alászáll című darabja, abban játszottam Ladyt. Farkas István, a nagyváradi színház rendezője és tagozatvezetője megnézte az előadást, utána pedig elhívott Váradra. Én kimondtam a boldogító igent, ami aztán ugyanúgy, mint a házasságomban, holtomiglan tartó igennek bizonyult. Az akkori hat magyar színház közül hívott a váradi mellett – a kolozsvárin kívül – még négy, de ha egyszer igent mondtam, kitartottam mellette. És jól tettem, holott nem ismertem a várost, nem ismertem a kollégákat, viszont nagyon jól fogadtak, nagyon rendesek voltak, s az akkoriban dívó számos és elég hosszan tartó turné alatt összekovácsolódtunk, és elmondhatom, hogy gyorsan be is fogadtak. Másfél éven át bent laktam a színházban, a zsinórpadláson kialakított 2 x 2 méteres helyiségben, egy kellékágyon aludtam, volt egy kétajtós szekrényem is, meg egy asztal székkel. Na és egy rezsó, amin főztem. Ez viszont nem jelentett minden alkalommal pontos megjelenést a próbákon: előfordult, hogy lenéztem, és láttam, már mindenki ott van, szóltam, jövök én is. Másfél év után aztán kaptam egy garzont, az már mégis inkább volt lakásnak mondható. Mindezt inkább érdekességként mondtam el, a lényeg az, hogy érkezésem után nagyon hamar megkaptam az első szerepemet is, O’Neill Boldogtalan hold című darabjában. És jöttek sorra a szerepek, illetve a főszerepek. Annyi szép, csábító nőt játszottam, hogy már kezdett egy kicsit unalmas lenni, úgy éreztem, mintha egyre jobban szorítana a skatulya. Na de az élet megoldotta ezt a gondot is: második gyermekem születése után felszedtem jó néhány kilót, és nem akartak volna lemenni semmi áron. Egy alkalommal találkoztam az utcán Farkas Pistával, nagyon megörült nekem, és mondta, hogy már épp keresni akart, mert ideje volna visszatérni. Felháborodottan kértem, nézzen rám, hogy nézek ki, miféle visszatérésről beszél. Ő pedig a világ legtermészetesebb módján csak annyit mondott: semmi baj, szerepkört váltasz. És amilyen természetesen mondta ő, számomra is annyira magától értetődő volt a váltás. Jobbnál jobb szerepek következtek, melyekben nem elsősorban a külsőre kellett figyelnem.

– Nézőként tanúsítom, hogy semmi zökkenőt nem lehetett érezni a váltásból, jobban mondva színesebbek, teljesebbek lettek a Csíky Ibolya alakításai.

– Talán azért is lehetett ezt így érzékelni, mert abban az időben a két állandó rendezőnk, Farkas István és Szabó József (Ódzsa) két különböző műfajt kedvelt: Farkas Pista a vígjátékot, Ódzsa inkább a filozofikus műveket, a tragédiákat szerette. Én ugyanúgy otthon érzem magam mindkét műfajban, illetve igyekszem belopni egyiket a másikba. Talán inkább a vígjáték felé hajlok, de ha abban ott van a dráma is, akkor az lesz a csúcs: a Macskajáték és a Godot-ra várva például a legkedvesebb szerepeim közé tartoznak. De nem akarok igazságtalan lenni Ódzsával, illetve önmagammal, hiszen a már említett szerepkörváltás előtt eljátszhattam a magyar irodalom örök női jelképét, Az ember tragédiájában Évát. Ódzsának nem elsősorban a látvány számított, hanem az, hogy a szó éljen minél inkább a színpadon. Nagyon jó előadás lett a Madách-műből, részt vett benne majdnem az egész társulat, úgyhogy Csíkszeredában például az eredetileg betervezett előadásokon kívül még kettőt kellett eljátszanunk, annyira szerette a közönség. De Az ifjú W.-nek is nagyon nagy sikere volt nemcsak itthon, hanem bárhol, ahová elvittük a darabot. Az említett szerepkörváltás után nagyon élveztem, hogy bele tudtam bújni egy figurába úgy, hogy szinte nem is ismertek fel: végre embert játszhattam, nemcsak nőt. A Mandragóra Sostratája olyan vénasszonyra sikeredett, hogy öröm volt nézni engem a fekete műfogammal. Szerettem a Kurázsi mamát is természetesen, bár sokat kínlódtam a songokkal, nehezen énekelhetők. És visszatérve még a groteszkre és abszurdra: a Parászka Miklós rendezte Macskajátékot nemcsak nagy örömmel játszottam, de nagyon jól is esett, amikor budapesti vendégszereplésünkkor Örkény özvegye, Radnóti Zsuzsa dramaturg azt mondta: „Kár, hogy István már nem láthatja, mert nagyon örült volna ennek az Orbánnénak.” A Godot-tól viszont megijedtem, attól féltem, nem fogom tudni úgy eljátszani, ahogy a rendező, Szabó K. István elképzelte, csakhogy az első pillanattól az utolsóig olyan termékenyek voltak a próbák, olyan fájdalommentesen ment minden, a fiatal kollégák olyan alázattal játszottak, hogy mindettől megkaptam azt az erőt, amire szükségem volt végigcsinálni. Olyan hittel dolgoztam én is, hogy szinte nem érdekelt a végeredmény.

– Lehet, hogy elfogult vagyok, mivel a groteszk és abszurd a kedvenceim közt is a legkedvesebbek, de ez a nagyváradi Godot-ra várvaCsíky Ibolya, Dobos Imre, Fodor Réka és Szotyori József előadásában az utóbbi évek legkatartikusabb élményét jelentette számomra…

– Örülök a katartikus jelzőnek, mert végig egy helyben ülve tízszeresen nehéz a játék, de annál nagyobb öröm volt elérnünk az érzések sikeres kivetítését, ami mellesleg sokak szerint ma már túlhaladott játékmód. Én viszont már nem fogok a szerepekhez való hozzáállásomon változtatni, mert külön öröm, hogy hetvenévesen is szükség van rám, bizonyos szerepeket bennem látnak meg, vagyis hogy még mindig a színház az életem. De ha már nem fognak hívni, az sem lesz tragédia, hisz mindig igyekeztem szétválasztani a színpadi és a hétköznapi életet: még szerepet sem szívesen tanultam otthon, nem akartam a férjemet és a gyerekeimet megfosztani a közös, családban töltött idő örömétől. És ez már így marad: számomra a családom körében mindig lesz élet a színház után is.