Légióssors itthon és külföldön

Ismét előkerült a szokásos kérdés, hogy a román labdarúgó-bajnokságban túl sok az idegenlégiós (a statisztikák szerint arányuk elérte a 30%-ot), akik nem jobbak a románoknál, csak elveszik a helyet a fiatalok elől. Más részről viszont az is igaz, hogy rengeteg román játékos játszik külföldön, vagyis nem jut több meghatározó képességű román labdarúgó a hazai csapatokba, a hiányt pedig valahonnan pótolni kell.

Egy kimutatást böngészve kiderül, legalább 40 olyan román légióskodik külföldön, aki idehaza minden kétséget kizárólag stabil csapattag lenne. Ezt a lyukat pedig valahogy be kell tömni, mert az élvonal szintjét megütő futballista nem termelődik magától újra. Ráadásul ez nemcsak mennyiségi kérdés, hanem minőségi is, hiszen a fenti szám magába foglalja a román labdarúgók krémjét, gyakorlatilag az összes olyan játékost, amely nemzetközi porondon is versenyképes. Akit még találunk itthon ilyen kvalitásokkal és román útlevéllel egyszerre, az is nemsokára külföldre megy, legalábbis ez a célja.
A jelenlegi utánpótlásképzésnek tehát az is nagy kihívást jelent, hogy a román csapatokat feltöltse a hazai élvonal szintjét megütő labdarúgókkal, de az egyenesen megoldhatatlan, hogy közben a folyamatosan külföldre távozó elitet is pótolja.
Mindenesetre ha itt és most azt akarjuk, kevesebb legyen a román első- és másodosztályban a légiós, ahhoz az kell, hogy külföldön is kevesebb legyen a román légiós. De talán még jobb és hatékonyabb ötlet lenne, ha idehaza kevesebb csapat lenne.
Merthogy itt is visszajutunk ugyanahhoz a problémához, amelyről korábban már volt szó: túl sok a csapat a román élvonalban (18) és a II. ligában (2x18 együttes). Nincsen itthon annyi jó futballista, néző, tőke, amennyi egészségesen tudna működtetni 18 I. ligás gárdát. Most persze elsősorban a futballistán van a hangsúly: sokan éppen azzal próbálnak meg érvelni a jelenlegi (vagy még több csapatos) rendszer mellett, hogy minél több fiatal juthasson szóhoz az élvonalban. A hatás azonban épp ellentétes: mivel nincsenek megfelelő képességű fiatalok, és egyre többen „menekülnek” külföldre, nem az ifjú tehetségekből jut szóhoz, azaz labdához egyre több, hanem a hiánypótlásként importált külföldiekből.
Az persze, hogy a rövid távú érdekek felülírják a hosszú távúakat, több szempontból is látszik. A hazai klubtulajdonosok, akik mintha erőltetnék a külföldiek szerepeltetését, valójában kényszerpályán mozognak: a légiósok nélkül kevés az esély a sikeres szereplésre, és ehhez nem kell feltétlenül a dobogós helyeket érteni a siker alatt. És ha a játéktudástól eltekintünk, akkor is hátrányban vannak a hazaiak: igaz ugyan, hogy a szurkolók jobban tudnak azonosulni a román játékosokkal, és így jobban a csapat mellé állíthatók, de ez a tulajdonság sokkal nehezebben jelentkezik pénzben, mint amikor külföldre akarunk eladni egy labdarúgót. Egy portugál, délszláv, magyar, szlovák vagy bármilyen afrikai futballista ugyanis lényegesen könnyebben és drágábban értékesíthető, mint egy ugyanolyan képességű és életkorú román. A jövőt szem előtt tartó, a jelenben fájdalmas döntésekre van ahhoz szükség, hogy ez megváltozzon.
A román élvonalban például tíz együttes is elég volna ahhoz, hogy egy igen erős bajnokságot alakítsanak ki, s a másodosztályban sem kell húsznál több gárda, ám itt szabályozni kellene, hogy legalább 4-5 ifjúsági labdarúgót kell szerepeltessenek a 90 perc során. Persze ez csak hosszú távon hozna eredményt, s erre példa a nemrégiben lejátszott Nagyváradi Bihar FC–Ferencvárosi TC barátságos labdarúgó-mérkőzés, amelyen a „vendégmunkásokkal”igencsak megtűzdelt Fradi 3–1 arányban „leseperte” a 22 éves átlagéletkorral rendelkező nagyváradi alakulatot. Nem olyan rossz ez a Bihar FC, de rutinos, első osztályt vagy külföldöt is megjárt labdarúgók nélkül nem lehet ütőképes együttest alakítani. Egy, csak fiatalokból álló gárda legfeljebb a másodosztályban fogózkodhat meg a középmezőny táján, nagyobb álmokat nem szövögethet, éppen azért, mert a román utánpótlás továbbra is gyenge lábakon inog…