Átéltük

November végén mutatták be Margittán a fenti című könyvet, melynek szerzője TÓTH ILONA nyugdíjas tanítónő. A címet a Családi Tükör folyóirat határozta meg, ugyanis 1991-ben ezzel a címmel hirdetett pályázatot, s a szerző pályaműve lett a nyertes.

Saját átélt élményeiket kellett írásba foglalniuk a Családi Tükör folyóirat pályázatára jelentkezőknek. A zsűri a szerkesztőség tagjaiból alakult, és a margittai Tóth Ilona írását tartották a legjobbnak, így értelemszerűen első díjat nyert. A lapban rendszeresen közöltek részleteket az írásból, de a teljes művet nem adták közre. A szerző úgy gondolta, hogy élményeit érdemes megosztania az olvasókkal, ezért úgy döntött, hogy nyugdíjba vonulása után átjavítja, és könyv formájában kiadja visszaemlékezéseit. Így született meg most a 104 oldalas kötet, melyben a saját élményei, családtagjainak visszaemlékezései, valamint családja életének bemutatásával korhű keresztmetszetet ad az 1918–1996 közötti időszakról.
„Gondolatok szállnak vissza a múltba. Egymást követik az asszociációk. Érdekes, hogy az este látott film nem jut eszembe, de a gyermekkor élményei most is tisztán csillognak” – írja a szerző. A kötet olvasásakor igazat adunk e kijelentésének, hiszen olyan árnyaltan és képszerűen írja le az átélt eseményeket – legyenek azok borzalmasak vagy örömteliek –, hogy szinte úgy érezzük, mi magunk is részesei vagyunk a történéseknek. A születése előtti időszakot Tóth Ilona a családtagok elbeszélései alapján mutatja be, a későbbit pedig az általa megélt események felidézésével.
Beszámolója a „boldog békeidőkkel” indul, de azoknak véget vetett az I. világháború. Ettől kezdve folyamatossá vált a megpróbáltatás, s ezt a családja mindennapi életének bemutatásával tárja az olvasó elé. Az általa is átélt II. világháború borzalmai mindenkit sújtottak. Leírja bujkálásukat az óvóhelyeken és a lakhelyükön. A határrevíziók egyeseknek tragédiát, másoknak boldogságot jelentettek, majd jött a megtorlás. Képet kaphatunk arról is, hogyan alázták meg és kínozták az embereket a hírhedt siguranțán.
A kollektivizálásra és az államosításra elég sok oldalt szánt Tóth Ilona, hiszen ez családjukat is nincstelenné tette. Tanítónőként igen sokat foglalkozik az akkori oktatási rendszerrel és azzal, hogyan sikerült rombolni a magyar nyelvű oktatást. A magyar osztályok minimálisra csökkentésével és a román osztályok növelésével elérték azt, hogy a kevésbé előrelátó szülők román tagozatra adták gyermekeiket. Ezzel megtették az első lépést az asszimiláció felé.
Bár a háborús időszaknak is vége lett, a rendszerváltás is bekövetkezett, a szerző mégsem elégedett az aktuális helyzettel, így a záró sorok is borús hangulatúak. „Most mint nyugdíjas próbálom felülről szemlélni a dolgokat, s nem is magunkért, de gyermekeim és unokáim sorsáért, jövőjéért aggódom. Naponta megállapítom, semmi sem változott, ha csak az nem, hogy most azoknak van tőkéjük, mindenféle kft.-jük, akiknek szülei 40-45 évvel ezelőtt mint nincstelen proletárok a tőkések ellen harcoltak. Fiatal éveinket tönkretette a rendszerváltás, és úgy érzem, nyugdíjas éveinket is a rendszerváltás keseríti meg. Ilyen az élet… Nem jól választottuk meg születésünk időpontját?” Ezzel a kérdéssel zárul a kötet, megadva a lehetőséget az olvasónak, hogy elgondolkodjék, és válaszoljon az írói kérdésre.
Az utószóban már optimistább, és örömét fejezi ki azért, hogy „ismét van Margittán önálló magyar iskola. (…) Mi itt születtünk, itt van a hazánk, és ha vékonyabb is a szelet kenyér, ami a munkánk után jár, ezt kell választanunk, ha meg akarunk maradni őseink földjén. Isten segítse megmaradásunkat!”
Tóth Ilona iparoscsaládban született 1930-ban Margittán. Ott járt elemi iskolába, majd a Lorántffy Zsuzsanna Református Lánynevelő Intézetben folytatta tanulmányait. A III. polgárit hamarabb be kellett fejezniük, mert bevonultak a német csapatok Magyarországra. A tavaszi szünetből így nyári nagyszünet is lett. A rákövetkező ősszel bevonultak az orosz seregek, ezért nem ment vissza Nagyváradra, hanem Margittán folytatta az iskolát, mivel a vidékről jövőkkel meg tudták alakítani a polgári IV. osztályát. A tanítóképzőt szintén Nagyváradon kezdte el, de abba kellett hagynia, mivel az államosítás után a szüleinek nem volt pénzük a taníttatására. Férjes asszonyként folytatta tanulmányait, és 1951-ben diplomázott a magyar tanítóképzőben. Margittán kezdett el szakmájában dolgozni, majd az aktuális politikai helyzet arra kényszerítette, hogy egy ideig Érmihályfalván vállaljon munkát. Ezután öt évig Értarcsán tanított, majd 1956-ban hazatérhetett szülővárosába, és 1985-ös nyugdíjba vonulásáig ott tanított. Hol az elemi, hol az általános iskolában. Folyamatosan képezte magát, minden évben részt vett valamilyen képzésen.
Mind a mai napig figyeli és szívén viseli az iskola sorsát. Tanítványainak fényképét albumban tartja, időnként megnézegeti, szívesen merül el a múlt kedves élményeiben. Igen sok tanítványának a sorsát nyomon követi, és tartja velük a kapcsolatot. Közülük sokan jelen voltak a könyvbemutatón, és büszkék voltak tanítónőjükre. A bemutató vége így barátságos, kötetlen beszélgetéssé alakult, felidézve a közös emlékeket.