Aki felélénkítette a könyvszeretetet

Elismerésre méltók, akik többet tesznek annál, mint amennyit szolgálati kötelességük testál rájuk. Ha pedig nem hivalkodva, hanem szerény következetességgel tevékenykednek, akkor még többet érdemelnek. Az érmihályfalvi városi könyvtár alkalmazottja, SZALAI ILONA idéntől hivatalosan nyugalomba vonult. Illenek rá a fenti sorok, ő a helyi kulturális élet egyik mindenese, kiérdemelte a tiszteletet.

– Pályafutását nem könyvtárosként kezdte, mégis ízig-vérig azzá lett. Miként vált a gondolatok tárházának őrzőjévé?
– Sok küzdelemmel, munkával járó, de mégis gyönyörűséges huszonegy év van a hátam mögött, amit könyvtárosként töltöttem el. Előtte, a forradalmi változások idején, szülési szabadságomat töltöttem éppen. Mire visszamehettem volna dolgozni az akkori munkahelyemre, a szövetkezeti raktárba, az állásom megszűnt. 1994-ben egy évre felvettek helyettesítőnek a könyvtárba. Aztán ott ragadtam.
– Az egy évet hogyan sikerült megtoldani hússzal?
– Első pillanattól lelkiismeretesen végeztem a munkámat. Igyekeztem a könyvtárlátogatókból „felkészülni”, ha kéréssel fordultak hozzám, tudtam, kinek milyen olvasnivalót ajánljak. Elbeszélgettem az emberekkel, a könyvtár légköre átalakult, aminek következtében még gyakrabban jöttek olvasnivalóért. Mikor odakerültem, kétszáz jegyzett könyvtári tagunk volt. Egy évre rá kilencszázra növekedett ez a szám. Erre a vezetőség is felkapta a fejét, nem lehetett nem észrevenni a változást. Azóta tovább növekedett az olvasói réteg. Ennek egyik titka az volt, hogy amikor némi pénzt kaptam könyvek vásárlására, igyekeztem konzultálni az emberekkel, kikutakodtam, hogy mit szeretnének olvasni. Véleményüket figyelembe véve állítottam össze a könyvigénylést. Húszezernél több kötet várja az olvasni vágyókat. Az egy év letelte után, látva a változásokat, bővítették a könyvtár személyzetét, így én is maradhattam.
– Mire ön elérte a nyugdíjkorhatárt, a téka előző helyéről egy szép, impozáns épületbe költözött…
– A városháza szomszédságában voltunk berendezkedve, egy régi, salétromos épületben. Fűtés nem volt, a klíma a könyvek állagának nem használt, a helyben olvasáshoz nem voltak adottak a körülmények. Ennek ellenére lelkesek voltunk, az eredmények feljogosítottak erre. Elmondható, hogy a mihályfalviak szeretik a könyvet, itt egyébként is pezseg a kulturális élet. 2006-ban az intézmény felvette a város szülöttének, Máté Imre költőnek a nevét. Aztán 2012-ben megtörtént, amire rég vágytunk: egy többfunkciós, gyönyörű épületben kaptunk helyet. Itt már jók a körülmények. A régi időkből a kartotékos nyilvántartást „örököltük”.
– Az előbb említette, hogy a kisvárosban a könyvszeretet mellett pezseg a kulturális élet. Ennek Szalai Ilona is aktív részese volt…
– Érmihályfalván kifejezetten sok a tehetséges alkotó. 2000-ben indult útjára a szintén Máté Imre nevét viselő irodalmi és képzőművészeti kör, s ehhez a könyvtár adta a helyszínt. A tagok számának növekedése idővel indokolttá tette a két művészeti ág szétválását. A tollforgatókat a Máté Imre Irodalmi Kör fogta össze, míg a képzőművészek társasága 2007-ben, egyik elhunyt alkotótársuk iránti tiszteletből, felvette a Marcsó József Képzőművészeti Kör nevet. Marcsó József a tehetséges fiatalokra is odafigyelt, rajzolni tanította őket. Sikerült megfelelő termet találnunk számukra. A magyarországi Hajdúnánás testvértelepülése városunknak. Ott is sok a tehetség, akik számára évente alkotótáborokat szerveznek. 2005-ben mi is meghívást kaptunk egy ilyen eseményre, az akkor még kilencedikes Hintalan Géza képviselte városunkat. Kolléganőmmel, Gheri Judittal úgy gondoltuk, hogy jó lenne nálunk is meghonosítani egy ilyesféle alkotótábort. A hajdúnánási Patai István készségesnek mutatkozott a táborvezetésre, így 2006-tól az ő irányításával minden évben sort kerítünk művészeink szakmai táboroztatására. Az alkotótáborba a helyiek mellett Erdély különböző pontjairól jöttek alkotók, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország művészei is megfordultak már Mihályfalván. Mindezek mellett ott segítettem, ahol szükség volt rám. Az Andrássy Ernő Helytörténeti és Néprajzi Múzeumban is tevékenykedtem, amikor éppen nem volt szakavatott vezetője az intézménynek.
– Végezetül kanyarodjunk vissza a könyvekhez. Hogyan látja, digitalizált világunkban van-e még igény a papírra nyomtatott szóra?
– Ezen a téren optimista vagyok, régen is voltak, akik szerettek olvasni, de még többen olyanok, akik kerülték a könyvtárat. Manapság sincs ez másként. Annak nagyon örülök, hogy a könyvtárlátogató fiatalok száma nem csökken. Azt még el kell mondanom, hogy az iskolai kötelező olvasmányok rendszerét nem támogatom, inkább gátolja, mintsem elősegíti az olvasás megszerettetését. Finomabb módszerekkel jobban lehetne az olvasásízlést egyengetni.