Biharországban kezdődött

Dr. MÁLNÁSI FERENC magyartanár, a nyelvtudomány doktora tanári pályáját Biharországban kezdte: 1965-ben, az egyetem elvégzése után az akkori Szalonta rajonhoz tartozó Gyantára helyezték, 1972-ben átment Révre, és csak 1990 után tért haza Kolozsvárra, hogy nyugdíjba vonulásáig egykori iskolájában, a Brassai Sámuel Gimnáziumban tanítson.

– Miért választotta a lehetőségek közül épp az akkor még Crişana tartománybeli Gyantát?

– Kolozsvár tartományban csak egy Besztercétől is távol eső, nehezen megközelíthető helységet találtam, felfedeztem viszont, hogy Gyantán van vasútállomás, a Fekete-Körös partján fekszik, a magyar határhoz aránylag közel, és talán épp ez lett a döntő: fogható a magyar tévéadás. Így aztán, amikor Bukarestben rám került a választás sora, nemes egyszerűséggel kimondtam: „Şcoala Generală Ginta, Regiunea Crişana, Raionul Salonta”, és meg is kaptam a miniszteri kinevezést. Gyanta akkoriban színmagyar falu volt, a néhány román család is magyarul beszélt, viszont nagyon kevés gyerek volt. Meglepett az osztatlan I–IV. osztály, bár V–VIII.-ba sem jártak túl sokan, nyolcadik után pedig elmentek a faluból: vagy dolgozni, vagy továbbtanulni. Huszonkét nyolcadikosból egyetlen maradt Gyantán.

– Hogy fogadta a fiatal kolozsvári tanárt a gyantai közösség?

– Nagyon jó útravalóval érkeztem, mivel keresztapám, Nagy András teológiai professzor figyelmeztetett, hogy „faluhelyen mindenkinek illik köszönni, ha nem ismered is”. Kedvesen fogadtak, segítettek albérletet keresni, de csak két évig vettem igénybe, mert ’67-ben megnősültem, a párom gyantai, és az anyósom házában laktunk. Lehet akár sorsszerűségnek is mondani, de egész életem során nagyon közel laktam az iskolákhoz, Kolozsváron is, Gyantán is, Réven is.

– Ha megszerette Gyantát, miért ment el?

– Mert megszűnt az V–VIII. osztály, Réven pedig épp akkor megürült egy állás, és közelebb is kerültem Kolozsvárhoz. Már Gyantán nagyon sokat jártunk a gyerekekkel kirándulni, Belényesbe, Biharfüredre, Béla várához, mentünk a moldvai kolostorokhoz, Păltinișre és egyszer a tengerre is. Réven folytatódtak a kirándulások, és folytattam a Gyantán megkezdett néprajzi gyűjtéseket is. Egy kis múzeumot rendeztem be a gyantai iskolában érdekes helyi eszközökből, például faeke és mézeskalácsforma, illetve igyekeztünk a népszokásokat megbeszélni és továbbéltetni. Réven a helyi fazekasság és a népköltészet foglalkoztatott, gyűjtéseimet Juhász Viktor és felesége, Orth Ibolya be is vette Rév monográfiájába. És természetesen dolgoztam az egyetemista koromtól kezdve vesszőparipámon, a munkafüzeteken. Eleinte nyelvvel kapcsolatos tréfás mondásokat, játékos feladatokat gyűjtöttem, mondanék is egy példát: Egy sötét pincében találkozik két tégla. Az egyik megkérdezi a másiktól: „Ön fél?” A válasz: „Nem, én egész vagyok.” Az ilyen szójátékok nemcsak megmaradnak, de jól alátámasztják Németh László gondolatát, amit az eltelt évek során gyakran emlegettem csak úgy, a magam számára: „A szellem problémákat vet fel és problémákat old meg. Lehetne-e nagyobb feladata a tanulásnak, mint hogy ezt a problémakészséget tornásztassa? Üljünk be együtt, tanár és osztály, egymást tiszteletben tartva, az óra üvegharangja alá, és hasson át az ismeret izgalma, illata: Vörösmarty Előszava, a periódusos rendszer megfejtése” – vagy épp a munkafüzet újdonsága, teszem hozzá én. A munkafüzettel kapcsolatban a mottóm egy kínai közmondást: „Amit olvasok, azt elfelejtem, amit látok, arra emlékezem, amit csinálok, azt tudom.”

– Én pedig úgy emlékszem, hogy már a ’70-es évek elején jelentek meg munkafüzetei Málnási Ferencnek.

– Igen, Kuszálik Piroska volt módszertanos tanárnőnknek és Rózsa Marika szerkesztőnek köszönhetően az 1972/73-as, illetve az 1974/75-ös tanévben megjelent a bukaresti Didaktikai Kiadónál az V.-es és a VI.-os munkafüzetem, de bár az anyag megvolt, a kiadás megszakadt, egészen ’90-ig. Tőkés Elek, nyugodjék békében, az akkori kolozsvári szakfelügyelő üzent nekem Révre, hogy nem akarnék-e a régi iskolámba, a Brassaiba visszamenni. Hogyne akartam volna, ráadásul nagyon simán lezajlott a Kolozsvárra menés. Ez abból adódott, hogy Réven a román tannyelvű középiskolában is volt néhány órám: oroszt tanítottam, mivel a környékbeli szlovák gyerekek nem a francia, hanem az orosz nyelvet választották. Márpedig két középiskola között fennakadás nélkül le lehetett bonyolítani az áthelyezést. A Brassaiban aztán V–XII.-ben tanítottam, csak magyart, illetve irányítottam az egyetemisták pedagógiai gyakorlatát.

– Lokálpatrióta lelkemet egy kicsit piszkálja, hogy ilyen könnyen elhagyta Biharországot.

– Az áthelyezés ment könnyen, de Biharországot nehéz volt elhagynom. Megszoktam, megszerettem, és a pálya első huszonöt éve, a fiatalság, a lendület, a tenni akarás semmiképpen sem fújható csak úgy el. Mai napig tartom a kapcsolatot a réviekkel, jelesül Hasas János alpolgármesterrel, meg-meghívnak a réviek találkozójára, három találkozón biztosan voltam, illetve régebben Kolozsváron összefutottam több révi tanítványommal. Egyetemistaként sem felejtették el a közös kirándulásainkat, felemlegették, milyen élmény volt a bukaresti éves kiállításokat (TIBCO) megnézni, metróval utazni, hajókázni a Herăstrău-tavon. De emlékeztek a kolostorok felkeresésére, a temesvári, máramarosszigeti utakra, a Vaskapura, az Olt völgyére. És nem felejtették el, hogy a tanult, élő íróktól az illető osztály számára dedikált fényképeket kértünk és néhány ajánló sort, ezt Gyantán és aztán a Brassaiban is folytattam, hogy az irodalmi anyag közelebb kerüljön a gyerekekhez. A munkafüzet használatakor rajzolhattak is a kapcsolt anyag mellé, azt pedig én nem felejtem el, milyen élmény volt az egyik gyereknek, amikor előző évfolyamok rajzaiból mutattam nekik, és az egyiken felismerte, hogy azt az édesanyja rajzolta. ’72-től ’90-ig egy helyen lenni ilyesmit is jelenthet.

– Aki Málnási Ferenccel beszélget, anélkül is, hogy elmélyült lélekbúvár lenne, nagyon hamar rájön, mennyire szereti a szakmáját, a tanítást és a gyerekeket a tanár úr. A nyugdíjba vonulás mennyire ment simán, és mennyire foglalkozik manapság is az anyanyelvtanítás problémáival?

– Hivatalosan 2002-ben mentem nyugdíjba, de maradtam óraadóként a Brassaiban, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban, majd a bánffyhunyadi Octavian Goga Líceumban, az Anghel Saligny Szakközépiskolában, több általános iskolában Kolozsváron, Egeresen, Gyalun, Mérán, Szentlászlón. Ha szükség van rám, bármikor szívesen megyek. Ami a szakmunkákat illeti, kisebb-nagyobb tanulmányokat, recenziókat folyamatosan közlök, a munkafüzet-kiadás viszont ismét elakadt a Stúdium kiadót működtető Tőkés Elek halála után. Pedig most már kiadásra készen áll mind a négy általánosbeli osztály számára egy hatalmas anyag, ötven év termése, Beszéd – nyelv – játék címmel. Érdekességként az egyes fejezetek címét is megemlíteném: I. A jelek beszéde, II. A hangok /beszédhangok világa, III. A szavak országa, IV. A mondatok közössége, V. Szövegbirodalom, VI. Kreatív-produktív szöveggyakorlatok, VII. Stilisztikai gyakorlatok, VIII. Írásunk és helyesírásunk. Ezek után talán joggal mondhatja bárki, hogy nem tudok szabadulni a vesszőparipámtól, holott a nyelvtudomány egyik legifjabb ágának, a szövegtannak a kutatói szerint: „Édesanyánktól megtanultuk anyanyelvünket, ezt az ismeretet – játékos, tudatos módszerrel – nyelvi tudássá kell emelni, többek között anyanyelvi munkafüzettel, de más módszerekkel is!” Én e szerint az elv szerint élek és dolgozom, abban reménykedve, hogy azok, akiknek a munkáim szólnak, ugyanezt vallják.