Ezüstgyopár díjas margittai tanítónő

Munkássága elismeréseként a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) országos elnöksége Ezüstgyopár Díjjal jutalmazta KOVÁCS KATALIN nyugdíjas tanítónőt. A margittai pedagógus több mint négy évtized után, tavaly nyáron intett búcsút hivatása gyakorlásának.

A hazai magyar pedagógusok szakmai szervezetének elismerése tulajdonképpen életműdíj, kétévente osztják ki azoknak a kollégáknak, akiknek életpályája példaértékű, akik maradandó értéket teremtettek hivatásuk több évtizedes gyakorlása során, és akiknek munkássága a romániai magyar közoktatás megmaradását, fejlesztését, az anyanyelvű kulturális örökség megtartását szolgálta. A díj emlékéremből és díszoklevélből áll. A kitüntetettek személyére javaslatokat az RMPSZ megyei és körzeti vezetői tesznek.

Margittán eddig négy pedagógus kapta meg a kitüntetést, Rend Erzsébetnek, az RMPSZ Bihar megyei alelnökének javaslatára. Elsőként Betuker János vehette át, mégpedig Margittán, az Octavian Goga Főgimnázium ünnepi tanári értekezletén, mert objektív okok miatt nem tudott elmenni Szovátára. A díjat ugyanis az ottani Teleki Oktatási Központban szokták átadni ünnepélyes keretek között.

A következő margittai kitüntetett Barbu Márta tanítónő volt, aki a mai napig boldogan meséli, mekkora élmény volt számára, hogy megkapta ezt a rangos szakmai elismerést, és pályája megkoszorúzásaként emlegeti. Utána Bajkó Ferenc tanár úr jött a sorban. Mindketten Szovátán vették át a díjat.

Ebben az évben Kovács Katalint tüntették ki, de ő sem vállalta a hosszú utat, ezért Rend Erzsébet megyei RMPSZ-alelnök, a magyar iskola igazgatóhelyettese úgy döntött, hogy a Horváth János Elméleti Líceum nyolcadikosainak idei ballagási ünnepségén adja át. Ez méltó hátteret adott a rangos eseménynek. Az országos díjátadón mindig felolvassák a kitüntetettek laudációját, ebben rendszerint vázolják az illető életútját, munkásságát, eredményeit és hitvallását, valamint a mások életére gyakorolt hatását. A méltatásokat kötetbe foglalva megjelentetik, és a kitüntetetteknek ajándékba adják. Ebből idézett a megyei alelnök a díj átadásakor, és át is nyújtotta a könyvet a díjjal együtt a tanítónőnek. Rend Erzsébet a laudáció megírására Pop Mónika tanítónőt kérte fel, aki jól ismeri kolléganőjét, és nagy tisztelője. Ő az eseményhez és a díjazott személyhez nagyon találó Tolsztoj-idézettel jellemezte Kovács Katalin életpályáját: „Ha egyszer a pedagógus szereti a munkáját, akkor jó pedagógus lesz. Ha szereti tanulóit úgy, mint apja és anyja, akkor jobb pedagógus lesz annál, aki minden könyvet elolvasott, de nem szereti sem munkáját, sem tanítványait. Ha pedig egyesíti önmagában munkájának és tanítványainak szeretetét, akkor tökéletes pedagógus.”

Kovács Katalin 1954. március 1-jén született Bályokon, itt végezte elemi iskoláit, majd Nagyenyeden folytatta, s a Bethlen Gábor Pedagógiai Líceum tanítóképző szakán 1974-ben nagyon jó eredménnyel diplomázott. Gyermekkori álma teljesült, mivel mindig is tanítónő szeretett volna lenni. Tudta, hogy a hivatás, amit választott, felelősséggel jár, ugyanakkor sok szépséget, kihívást, de meglepetést és sok-sok örömet is rejt magában. Munkásságát Hegyközcsatárban kezdte óvónőként, majd Érszőlősön folytatta ugyanebben a státusban. Tanítói munkásságát 1985-ben kezdte el Margittán, és hűséges maradt a városhoz harminc éven keresztül, egészen nyugdíjba vonulásáig. Hivatása gyakorlásának utolsó állomása a margittai magyar iskola volt, ennek megbecsült és elismert pedagógusa volt. Hivatása mellett magánélete is példamutató, két gyermeke és négy unokája van, családja hitben, szeretetben él. Férjében olyan megértő társra talált, aki biztatta, segítette munkájában, akár iskolai, akár iskolán túli tevékenységekről volt szó. A jó tanító munkája ugyanis nem ér véget azzal, hogy kilép az iskola kapuján. A nap 24 órájában pedagógus marad, és folyton tervezget, programokat szervez tanítványai előrehaladása érdekében.

Kollégái maximalistának ismerték meg Kovács Katalint, munkájában mindig a tökéletességre törekedett. Diákjait nagy odaadással készítette fel különböző versenyekre, és azok sokszor figyelemreméltó eredményeket értek el. Öt évig zsinórban az ő tanítványai is képviselték Bihar megyét Szegeden, a Bendegúz anyanyelvi versenyen. Mindent megtett azért, hogy diákjai felkészülten lépjenek a felsőbb osztályokba. Szókincsüket versek tanulásával és mesemondással is fejlesztette. Ő maga is írt verseket, azok a Napsugár gyermeklapban jelentek meg. Diákjai követték a jó példát, és ők maguk is küldtek verseket a gyermeklapokba. Ötletgazdája és majd egy évtizedig főszervezője volt az Örökségem elnevezésű körzeti, később megyei mesemondóversenynek. Ezen több száz jelentkezőből 80-90 diák jutott be a döntőbe, a szakmai zsűri elé. Első hét alkalommal a Horváth János Társaság (HJT) volt a verseny anyagi főtámogatója, majd az önálló magyar iskola létrejötte után ezt a feladatot a mellette működő civil szervezet, a Magyar Oskolások Társasága (MOST) vállalta magára. A főszervezői feladatot pedig a tanítónő nyugdíjba vonulása után eddigi segítője, Pop Mónika tanítónő teljesíti.

Kovács Katalin majd egy évtizedig volt a margittai körzet pedagógiai körének felelőse, vezetője. Ebben a minőségében sokéves tapasztalatát, módszertani tudását mindig szívesen megosztotta fiatalabb kollégáival. Számos publikációja jelent meg a Közoktatás című szaklapban, de a megyei magyar napilapoknak is küldött időnként aktuális tudósításokat iskolai rendezvényekről, tevékenységekről. Szakmailag felkészült, lelkes, odaadó és sokoldalú pedagógust ismerhettünk meg benne.

Kedvenc Móricz-idézete egyben az ars poeticája: ,,Én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.” Ennek szellemében tette a dolgát, gyakorolta hivatását negyvenegy éven keresztül.