Egy üzletasszony két élete

Szeretem azokat az embereket, akiknek több szálon fut az életük, és a munkájuk mellett valami másban is kiteljesednek. Sok ilyen emberrel hozott össze a sors, volt köztük kiváló helytörténész, madarász, festő, muzsikus vagy világjáró. KMECZ ANNA is közéjük tartozik, ő áruházvezető létére az éneklésben teljesedett ki.

– Úgy hallottam, hogy biharországi gyökerekkel bír…

– Biharon születtem, Nagyvárad mellett, egyesztendős koromig éltünk az anyai nagyszülőknél. Később Nagyváradra kerültünk, édesapámék a Rogériuszon vettek lakást, ott cseperedtem fel. Magyar óvodába és magyar iskolában jártam, a románt mint idegen nyelvet tanultam az angol mellett. Beszélnem románul nagyon keveset kellett, de szinte mindent értettem. A szüleimnek többségében csak magyar családokkal volt kapcsolatuk. A nyelv tulajdonképpen tudat alatt, mint a búvópatak, bujkált bennem. 1990-ben anyuékkal és testvéremmel Biharkeresztesre kerültem, a VII. osztály második félévét már ott jártam. „Nyugati” világba csöppentünk egyik napról a másikra, legalábbis én ezt így éltem meg. Elmúltak azok a félelmeim, amelyek a kivilágítatlan utcák, lépcsőházak miatt maradtak bennem. Nagyszüleimhez rendszeresen jártam gyermekkoromban, akik élték a falusi mindennapokat, jószágot tartottak, megtermelték a zöldséget-gyümölcsöt a kertben, így aztán gyakran jártam nagymamámmal a bihari piacra nyári szünidőben. A kereskedelem már ott lakozott a lelkemben. Papámmal pedig rendszeresen jártunk abba a katolikus templomba, ahol ő volt a kántor, és ahol születésem után Gocsy György kanonok megkeresztelt. Nagyon családias közösségre emlékszem, amelyet sok idős ember alkotott, és a gyerekek egy része már akkor nekiindult a nagyvilágnak. Szép emlék ez, azóta is szeretnék karácsony táján énekelni katolikus templomban, hallani a gyönyörű templomi orgona hangját. Papám még él, de sajnos már nem kántorkodik. Amikor másik pap érkezett a faluba, ő már nem tartott igényt a papa szolgálataira. Nagyapám ezt nagyon rosszul élte meg. A gyülekezetből is elmaradt. Az apai nagymamám pedig Félixfürdőn dolgozott, az akkori Felix Hotelben takarító volt. Ott láttam először igazi külföldieket: német, osztrák, olasz vendégek is megfordultak itt. Megtanultam ágyneműt húzni, ügyes szobalány válhatott volna belőlem, de csak besegítettem a nagyinak… és nagyon finom csokikat kaptam legtöbbször a németektől. Sokat voltam gyerekként a szálloda medencéjénél is, ott tanultam meg úszni, amíg mama dolgozott a szüleimmel együtt.

– Milyen volt az élet a határ magyar oldalán?

– Nagyon jó osztályba kerültem Biharkeresztesen, könnyen beilleszkedtem, köszönhetően Kissné Tóth Edit osztályfőnökömnek és az osztálytársaimnak. A mostani polgármester, Barabás Ferenc tanította a biológiát, nagyon szerettem, aztán ebben a határ menti középiskolában jártam gimnáziumba is. Érettségi után a MOL töltőállomásra kerültem, nagyon szerettem ott dolgozni, máig sokat emlegetem az akkori munkatársaimat. Talán itt érintett meg először, hogy a zenéhez is lehet közöm. Egyszer Romániából érkeztek zenészek szombat este tíz körül. Éjszakás műszakban dolgoztam, nyár volt, és elmondták, hogy Nagyváradtól gyalog jöttek, mert nem vette fel őket senki, de nincs egy petákjuk sem, se vonatra, sem élelemre. Budapestre mennének szerencsét próbálni, mint a mesében, csak nem hamuba sült pogácsával, hanem üres tarisznyával. Szerettem volna rajtuk segíteni, levetettem az egyik fiatal srác fejéről a kalapját, és mondtam nekik tört románsággal, hogy kapják elő a hangszereket, és csak játsszanak, majd lesz valami. Olyan hangulatot varázsoltak a töltőállomáson, hogy szinte megtelt pénzzel a kalap. Annyi bankó összegyűlt röpke egy óra zenéléssel, hogy vonatjegyre is futotta, és még maradt is nekik egy kis elemózsiára való. Engem nem az tesz gazdaggá, amit birtokolok, hanem aminek tiszta szívemből örülök. Ez vagyok én. Aztán pár év múlva nappalos műszakban voltam, amikor befutott a Republic zenekar. Alig tudtam megszólalni, úgy meglepődtem, készítettünk közös fotót a zenekarral, Cipővel. Kedves emlék marad ez az időszak. Amikor a dalaikat éneklem, mindig ezek a jó érzések fognak meg.

– Hogyan lett boltvezető?

– Mikor a fiam, Rolcsi megszületett, elkezdtem a főiskolát. Tudtam, hogy olyat szeretnék tanulni, amiben hiteles tudok lenni, és ez volt a szociális munka. Szükség volt a diploma megszerzéséhez idegen nyelvre, de sajnos az angol nem sikerült. A gimi után egyetlen ponton múlt a nyelvvizsga, ez a kudarc elvette a kedvem a további angoltanulástól, pedig nem volt rám jellemző, hogy bármit feladjak, ha falakba ütközöm. Közben néztem napi fél órát a román tévét, és visszajöttek a szavak. Fél esztendő múlva sikeres szóbeli vizsgát tettem románból. Magam is meglepődtem ezen. Nem tudtam elhelyezkedni a szociális szférában, így 2008-ban egy áruházlánchoz kerültem Berettyóújfaluban, pénztárosként kezdtem, majd a tej részlegen műszakvezető, később boltvezető-helyettes lettem. Ezután néhány hónap elteltével már én irányítottam az üzletet. Nem akartam elfogadni a kinevezést, nem akartam áruházvezető lenni, nem éreztem, hogy én ezt szeretném csinálni ilyen magas szinten. Alapvetően sikerorientált vagyok, és szeretem a minőséget mindenben, illetve az eredményt. Volt egy tulajdonosváltás, a cégtáblát átfestették, de minden maradt a helyén, így én is. Tizenkét dolgozóm van, és ez nagy felelősséggel jár, de remek a kollektíva, remek emberekkel dolgozom együtt. Minden hónap, minden év más. Nagyon sokat köszönhetek a Sparnak: nevelt, tanított, képezett, két oldalát tanultam meg a kereskedelemnek: az üzleti szférát és a vásárlókkal való foglalkozást, amiben a kommunikáció nagyon fontos. Nem könnyű váltani egyik oldalról a másikra, de ha a két oldalban megvan az erő, a dinamika, az elegancia, akkor jól tudom működtetni, és elérem a célomat.

– Mivel foglalkozik a család?

– A szüleim Biharkeresztesen dolgoznak. Apukám már nyugdíjba ment, de rengeteget talpalt a biztosítónál. Imádja a régiségeket, mindig is szerette. A férjem és a testvérem is az egészségügyben dolgozik, a férjem mint a kórházhigiénés csoport munkatársa és a Központi Sterilizáló vezető asszisztense. Én a Berettyóújfalui Szakképzési Centrum Eötvös József Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Szakiskolája gyakorlati oktatójaként is dolgozom a munkám mellett. Harmadik éve az eladó szakmára jelentkező legjobb tanulóknak áru- és élelmiszer-forgalmazást tanítok, de ruházati és műszaki árukról is beszélünk, mindenről, amit csak eladni lehet.

– Hogyan kezdődött a zenei pályája?

– Geszti Péter marketing-előadását hallgattam egyszer a MOM Parkban, azt mondta: „merj nagyokat álmodni, de ezért tenni is kell”. Ekkor éreztem, hogy legalább egyszer Bódi László „Cipő” dalát szeretném elénekelni színpadon. Azóta ezt megtettem nem egyszer, és éreztem, hogy ameddig csak élek, az éneklés az életem része lesz. Eleinte csak egy-két dalt vállaltam, aztán egyre bővült a repertoár. Sándor Zeréndné Marika néni énektanár biztatott, amikor meghallott énekelni, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell. A pop-rock műfajt szeretem a legjobban és a rockoperákat. Még nem találtam olyan zenészt, akivel megegyezne a zenei világom. Zenei alapra éneklek, és csak olyan dalokat, amikkel azonosulni tudok, saját mikrofonnal, minden effekt nélkül, saját hangosítással. Főzés közben szeretek próbálni. Ismerős Arcok, Pokolgép, Koncz Zsuzsa, Hooligans vagy Republic, legalább feldobják egy kicsit a főzés hangulatát. Egy-egy fellépés előtt igyekszem feltérképezni a közönséget, hogy elvárásának megfelelően állítsam össze a műsort. Az idén váltam igazán önállóvá, de ezt sokkal hamarabb meg kellett volna tennem. Már számos fellépésem volt. A Cserhát Körben, a fővárosban más világba csöppentem, ahol festők, írók, költők és kiváló zenészek is, mint Bacsa Ferenc vagy Dévai Nagy Kamilla, Bornemissza Attila, Dezső Ilona Anna, Hongrois Anatole is megfordultak. Nagyon jó érzés volt úgy eljönni az Erzsébetligeti Színházból, hogy már kaptam is következő meghívást. Jó lenne kéthetente színpadra lépni, ez még nincs így, de bizakodom. A férjem elkísér a fellépésekre, neki is van feladata, ő kezeli a hangosítást. Ő hallja itthon is a próbát, tudja, hogy melyik dalnál mit szeretnék visszahallani. A fiam nagyon jó kritikusom, nagyon jó füle van a zenéhez, de nem vágyik a koncertekre, ami talán érthető; ha itthon negyvenszer hallotta, nem furdalja az oldalát a kíváncsiság, hogy miképpen hangzik majd negyvenegyedjére. Érdekes visszatekinteni az elmúlt évekre, azt gondolom, hogy minden, amit az életben teszünk, az visszhang és örök valóság és elvárás is a jövővel szemben.