Szórványmagyarok között a Réz-hegység falvaiban

Néhány hete először rendezték meg Felsődernán a Réz-hegységi Magyar Napot. Ekkor határoztam el, hogy felkeresem Kövesegyháza, Felsőderna, Tataros és Varaszó szórványmagyar közösségét.

Kövesegyháza (Cuieșd), Felsőderna (Derna), Tataros (Brusturi) és Varaszó (Varasău) reformátusai együtt alkotják a Kövesegyházi Református Egyházközséget. Lelkipásztoruk, Lukács Attila kísért el látogatásomra. A négy települést az E–60-as, Nagyvárad–Kolozsvár országútról Pusztaújlakon letérve, a Hagymádfalva–Derna úton lehet megközelíteni, de Hagymádfalváról vagy Papfalva felől is oda lehet jutni.

Kövesegyházához közeledve messziről látszik a református templom, a Görbest patak feletti betonhídon átkelve a félig felújított parókiát kerestük fel. Az egyházközségi székhely nevének legrégebbi említése, Kewesdeghaza formában, 1490-ből maradt fenn, 1692-ben Keüseghaz, 1808-ban Kövesegyháza formában fordul elő. 1880-ban 114 lakost számláltak a faluban; 1910-ben 259-en éltek itt, közülük 117 magyar, 133 román, felekezeti megoszlás szerint 68 református, 15 római katolikus, 157 görögkatolikus. Az 1992-es népszámláláskor 322 lakost jegyeztek fel, 259 ortodoxot, 53 reformátust, a legutóbbi, 2011-es cenzuskor pedig 250 főt, akik közül mintegy 30 magyar. A település közigazgatásilag Tataroshoz (Brusturi) tartozik.

Felépítették templomukat

Négy faluban összesen 86 híve van az egyházközségnek: Kövesegyházán 30, Felsődernán 45, Varaszón 3, Tataroson is tíznél kevesebb. „Kövesegyházán van a parókia és a templom – magyarázza Lukács Attila –, ezeknek a telke, csak 29 ár, van az egyházközség tulajdonában, és Dernán van egy imaházunk, a Bihar megyei tanács segítségével sikerült megvásárolnunk, az szépen rendbe van téve. Tataroson és Varaszón nincs épületünk, az istentiszteleteket házaknál tartjuk. Egyházközségünk tagjai 2008. szeptember 1-ig a Pusztaújlaki Református Egyházközséghez tartoztak. Ekkor kerültem én ide, leváltak Pusztaújlakról, s azóta önállóan működünk. Amióta itt szolgálok, egy keresztelő volt, Kövesegyházán, és két esküvő, ugyancsak itt. Temetni viszont nagyon sokszor kellett az elmúlt nyolc évben. Kövesegyházán nincs más vallású magyar. A templomlátogatás elfogadható, ünnepekre hazajönnek az elszármazottak, és eljönnek a templomba is, no meg az imaheti alkalmakkor. Volt olyan évünk, amikor két konfirmandusunk volt, máskor egy, a legtöbb három volt, Dernán. A presbitériumban minden falu képviselve van, a gondnok kövesegyházi.”

A hónap három vasárnapján Kövesegyházán délelőtt 10 órakor, Dernán 11.15-kor kezdődik az istentisztelet, a negyedik vasárnapon Tataroson és Varaszón tart istentiszteletet Lukács Attila. Milyen volt ez a nyolc év, kérdeztem a lelkipásztort. „Amikor idekerültem, megdöbbentett az elhagyatottság. Nem volt villanyáram a parókián, de a templomban sem. Az ablakok betörve, bedeszkázva, de még a deszka is korhadt volt. A harangozó sokszor azzal fogadott, hogy a templomba megint beesett az eső, beázott a toronyrész. Aztán elkezdtünk dolgozni, a patakot átszelő palló helyére hidat építettünk, kovácsoltvasból kaput készítettünk, a templom körüli területet megtisztítottuk a gyülekezeti tagok segítségével. A templomtetőt lecseréltük, a gerendák, lécek mind újak. A tornyot lefestettük, az ajtókat, ablakokat hőszigetelőre cseréltük, új padokat készíttettünk, sok mindent tettünk, hogy otthonossá alakítsuk az istenházát. Ahhoz, hogy a munkálatot befejezzük, még néhány ezer lejre volna szükségünk. A villanyt az önkormányzat segítségével vezettük be, és sok támogatást kaptunk a Bihar megyei tanács RMDSZ-es frakciója révén. Adományként kaptunk egy csillárt a templomba.”

Se víz, se iskola

Beszélgetésünk alatt három helyi asszony is eljött a parókiára. Balogh Karolina elmondta, hogy az istenházát 1938-ban kezdték építeni, és 1943-ban szentelték fel. „Itteni kőművesek, ácsok építették, a mi apáink, nagybátyáink. Ők húzták fel a parókiát is, a helybeliek összefogó munkáját dicsérik ezek. Az egyházfenntartói járulékot, ami nálunk 60 lej egy személyre, szinte mindenki ki szokta fizetni” – tette hozzá.

Beszélgetőpartnerem arról is szólt, hogy valamikor volt itt magyar iskola is, „de csak a magyar időben”. Ott tartották az istentiszteleteket is, amíg a templom fel nem épült. Jelenleg elemi oktatás van a faluban, román nyelven, hiszen iskoláskorú magyar gyerek csak egy van. A másik magyar gyerek még pici.

A rendszerváltás óta valamennyit változott a falu képe, de vezetékes ivóvíz még ma sincs, ásott és fúrt kútjaik vannak. Az elektromos áramot csak a ’70-es években vezették be. Az itteniek majdnem mind nyugdíjasok, akik annak idején a környékbeli bányákban dolgoztak. A fiatalok Váradra vagy külföldre mentek munkát keresni.

A másik látogató, Deák Katalin azt mesélte el, hogy Kövesegyháza magyar lakosságának egy része valamikor Nagyzeréndről költözött ide, földet vásároltak, letelepedtek. Azt is megtudtam tőle, hogy a falu határában levő földjeiket maguk műveli meg. „Nincs mezőgazdasági társulás a faluban, de nagyon hiányzik, hiszen idősek laknak itt, akik már nem nagyon tudnak a földeken dolgozni.” Ha a magyarok, akik már elkerültek innen, eladják ingatlanukat, általában román lesz az új tulajdonos.

A harmadik asszony, Kovács Gyöngyi, elárulta, hogy bár Szentjobbon született – 1974-ben ide jött férjhez –, nagyon szeret itt élni, „nem mennék innen sehova”, mondta.

Valamikor virágzott

Kövesegyházától mintegy 15 kilométere található Felsőderna, utunk következő állomása. Először 1406-ban említi oklevél, Oláhdarnaként, 1472-ben Felsewdarna formában dokumentálható. Már 1880-ban elkezdődött itt az aszfalt bányászata és feldolgozása, de a rendszerváltás után felszámolták ezt az ipart. A mai községközpontnak 1910-ben 1302 lakosa volt: 826 magyar, 347 román, 44 német, 31 szlovák. A 2002-es népszámlálás 1020 lakost jegyzett fel: 558 románt, 288 szlovákot, 165 magyart. Jelenleg Felsődernán mintegy 175 magyar él, reformátusok, római katolikusok és jehovisták.

Lukács Attila lelkipásztorral az egyházközség tulajdonában lévő imaházhoz megyünk, már vár ránk Udvari Sándor, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke és Szilágyi Ilona.

„Az elmúlt években érezhető volt Dernán is az infrastrukturális fejlődés – indítja a beszélgetést Udvari Sándor –, az egész faluban kiépítették az ivóvízhálózatot, elkezdődött a csatornázás, uniós projektben. Következik az utcák aszfaltozása.” Beszélgetőtársam a közeli Sástelekről (Sacalasău) költözött be a községközpontba 15 évvel ezelőtt, addig építészként bejárta az egész országot, oda kellett mennie, ahol a vállalata éppen munkát végzett. Ő még magyar nyelven járta ki a hét osztályt 1957-ben. Később már csak elemiben tanítottak magyarul, de ez is megszűnt gyerekhiány miatt.

A több mint 600 éves településen valamikor virágzott a bányászat, a bitumengyártás. Berettyószéplakról hozták a kőolajat, itt dolgozták fel – emlékszik vissza Udvari. A bányák bezártak, a mai dernaiak egy része bejár Váradra dolgozni, mások Szabolcson a bútorgyárban keresik meg a mindennapira valót, busszal ingáznak.

Más hitre, más hazába

A magyar érdekvédelmi szervezetnek nincs képviselője a helyi tanácsban. Udvari Sándor azt mondja: a választásokon általában 25-30 szavazatot kapnak. „Az egyik magyar ember, aki nem voksolt ránk, azt mondta: »bozgorokra nem szavazok«, pedig minden felmenője is magyar” – tette hozzá beszélgetőpartnerem.

Szilágyi Ilona tősgyökeres felsődernai. „Itt születtem, az iskolát is itt jártam ki, románul, mert abban az időben már megszűnt a magyar oktatás. Szerintem ez nagyon szép helység, én innen sohasem tudnék elköltözni más faluba vagy városba. Itt él anyukám is, aki már 81 éves, ők Mezőtelegdről származnak, de fiatalon ide kerültek, apukám itt dolgozott, itt élték le az egész életüket. Az nem számít Dernán, hogy valaki román vagy magyar, itt kölcsönös a tisztelet. Az imaházunk szépítésén sokat dolgoztunk. A gyülekezetünk tagjai mind idősebbek, nincs mit tennünk. A fiatalok közül, akik vegyes házasságban élnek, sokan áttértek az ortodox vallásra. Sokan elköltöztek Margittára, Váradra, de külföldre Spanyolországba, Nagy-Britanniába, Németországba és Magyarországra is. Néha-néha még hazalátogatnak, de ők már vissza soha nem költöznek. Valamikor virágzott itt az élet, de ma már nem ez jellemzi a települést” – összegez Szilágyi Ilona.

A szépen rendbe tett imaházon látszik a gazdakéz munkája. Lukács Attilától megtudtam, hogy legutóbb három éve volt itt konfirmáció, de a jövőben sajnos nincs rá kilátás. Indulunk tovább Tatarosra.

Kossuth dombja

Hét falu tartozik a közel 3500 lakosú községközponthoz, az itt élők 2,4 százaléka magyar, mintegy 110 fő. A települést először 1360-ban említik egy oklevélben, Tatarpatak néven, 1490-ben Tatnaros, 1692-ben Tataros, 1808-ban Tatáros-Brusztur néven szerepel, 1851-től Tataros a neve. Már a XIX. században nagy kőszénmedencét találtak itt, és kitűnő aszfaltot is bányásztak. 1910-ben a 2100 lakosból 1200 román, 718 magyar, 27 német volt.

Oláh Mária csodás helyen, egy gyümölcsfákkal körülvett kis dombtetőn lakik, több lépcsőt megmászva érünk fel otthonába. Abban a szobában beszélgetünk, ahol havonta egyszer a mintegy tíz tatarosi református meghallgatja Lukács Attila igehirdetését. A házigazda itt született 1942-ben, Nagyváradon érettségizett a 3-as számú leány-középiskolában 1959-ben.

„Olyan volt ez a település, mint egy kis város: hat bánya volt itt, de a rendszerváltás utáni években bezártak – emlékezik Oláh Mária. – Ebben a negyedben mintegy 30 magyar él, vagy 16-an reformátusok. A régi iskolát, ahol az istentiszteletet tartották, valaki megvette, és nem volt hol összegyűljünk egyházi szertartásra, azért ajánlottam fel a lakásomat. A tiszteletest rég ismerem, a szüleit is Mezőtelegdről. Ezeken a vasárnapi együttléteken általában csak négyen veszünk részt, szeretünk énekelni, prédikációt hallgatni. Az itteni magyaroknak nem nagyon van más lehetőségük egy-egy összejövetelre, pedig itt valamikor pezsgett az élet. Ma már csak emlékezünk mindenre. A falu határában van egy domb, Kossuth-dombnak nevezik, a románok azt mondják, dealul Coș, egyébként szőlőhegy. Úgy hallottuk, hogy Kossuth Lajos erről a dombról szólt az itteniekhez egy toborzáskor” – meséli házigazdánk.

Háromfős gyülekezet

Továbbindulunk az ugyancsak a községhez tartozó, mintegy 3 kilométerre fekvő Varaszóra. Az úton gödör gödör hátán, de a faluban szebbnél szebb házak sorakoznak. Az 1992-es népszámláláskor 174-en éltek itt, közülük 100 szlovák, 48 román, 27 magyar. Minden hónap utolsó vasárnapján Berczéi Gizella szép kertes házában hallgatja meg az igehirdetést a három református. A többi 8-10 magyar baptista vallású.

„Poklostelekről jöttem ide, férjhez – idézi fel a múltat háziasszonyunk. – Abban az időben, jó 50 éve, sok magyar élt Varaszón; most a lakosság nagy többsége szlovák. Nagyon örvendünk a havonta megtartott istentiszteletnek, sokat jelent számunkra. Innen is elmentek a fiatalok, mint a környékről mindenhonnan. De mihez is kezdhetnének itt, hisz munkalehetőség nincs, s a családot fenn kell tartani.”

Nagyjából fél napot töltöttünk Lukács Attila lelkipásztorral az egyházközségéhez tartozó falvakban, s mondhatom, jóleső érzéssel töltött el olyan magyarokkal beszélgetni, akik a világtól szinte teljesen elzárva akarnak hallatni magukról. Ahol megfordultunk, mindenhol őszintén örültek annak, hogy nem feledkeztünk meg róluk. És szinte mindenki azzal köszönt el: „Máskor is keressen fel bennünket!”

Deák F. József