A jó Isten hálás asszisztense

BAGLÉ MAGDOLNA parasztcsaládból lett orvos. Egy szabolcsi kis faluban olyan családban nevelkedett három testvérével, ahol természetes volt, hogy vasárnap templomba megy mindenki. Orvos lett, négy gyermek édesanyja. 2010 óta gyalogos zarándokutakon vesz részt, ha teheti. Gyökereiről, életéről, vállalásairól beszélgettem vele a berettyóújfalui Nadányi Zoltán Művelődési Házban.

– Remélem, kérdezni fog, mert én képes vagyok órákig elülni valaki mellett anélkül, hogy kérdeznék valamit. Talán azért van ez, mert naponta ötven-hatvan embertől megkérdezem a munkám során, hogy mi baja van… Leveleken születtem második lányként, a családba még ketten érkeztek. Négyen vagyunk testvérek, az öcsém akkor jött a világra, mikor másodikos szakközépiskolás voltam. Édesapám a vasútnál dolgozott, édesanyám téesztag volt. A lehetőségünk mindig megvolt a tanulásra, anyukám ezt mindig ügyesen megoldotta. Jó tanulók voltunk, és ezt az sem befolyásolta, hogy otthon sokat kellett dolgoznunk. A Kölcsey Egészségügyi Szakközépiskolába kerültem, mert már általános iskolában is szívesen hangoztattam, hogy orvos leszek, cigarettázni fogok, és bejárónőm lesz. Az orvoslás sikerült, a cigarettáról húsz éve leszoktam. Bejárónőm még nem volt, de már beszéltem eggyel, hogy jó lenne, ha segítene a lakást rendbe hozni…

– Egyenes volt az útja az orvosi pályára?

– Nem vettek fel elsőre. Debrecenben az idegklinikán dolgoztam jó fél évet, közben egyetemi előkészítőre jártam. Fel is vettek. Azt hiszem, mindenkinek, aki erre a pályára készül, így kellene kezdeni, ápolóként. Berettyóújfaluban volt az első munkahelyem a pszichiátrián. Jól jött, hogy nővérként dolgoztam előtte, tudtam, hogy számíthatok a tapasztalatukra. Itt ismertem meg Szász Pistát, a férjemet is. Fogadásokat kötöttek miattunk, hogy mi lesz vajon egy ápoló és egy orvos kapcsolatából, meddig bírjuk, és lám, már túl vagyunk a 35. házassági évfordulónkon is. Sajnos nem kaptunk önálló lakást, így másfelé próbálkoztunk. Borsod megyébe mentünk, ott öt település tartozott hozzám. Ezek voltak a fronton eltöltött évek, ahogy a férjem szokta mondani. Körzetemben a lakosság hatvan százaléka volt cigány. Az előző orvos kutyával rendelt, én csak a számmal, de az nagyon csúnya volt a férjem szerint. Közben két gyerekünk is született, nem is baj, hogy eljöttünk.

– Miért pont Berettyóújfalut választották?

– Pista ötlete volt, neki vannak bihari gyökerei. Szentmártonban, az épülő Morotva első telepesei közt vetettük meg a lábunkat. 1982-ben, amikor először Újfaluban jártam, még csak három ház állt itt. Mire építkezni kezdtünk, már egész takaros városrész kerekedett ki belőle. Húsz éve még 15-20 beteghez jártam havonta, akik nem tudtak feljönni a rendelőbe, ma már csak kettő-három igényli ugyanezt. Az öregek elfogytak itt is, a Tóháton is. A Morotván főleg a mi generációnk maradt, de szerencsére egyre több a fiatal. 2002 óta új rendelőben dolgozom, emberibb körülmények között, hisz’ az elsőben még mosdó sem volt. Vilmányhoz képest azonban előrelépés volt, hiszen ott néha rám verték az ajtót, és a sofőr járatta a motort, ha házhoz mentünk. Kint várt, mert sokszor futni kellett, beugrani az autóba, és eltűzni. Ahogy visszatértünk Biharba, megszületett a harmadik gyerek, majd jó pár évre rá megérkezett a negyedik is. A férjem lett a „főállású anya”. 1989-ben még „cuckázott”, felvásárolta a használt gyerekholmikat, aztán eladta, hordott újságot is. Kérdezték, hogy nem szégyellem, hogy Pista ilyen munkát végez, de nem zavart. Aztán jött az ötlet, hogy ő legyen a gyerekekkel. Mondta is, hogy vele már sok minden történt az elmúlt években, talán csak Libresse betétje nem volt még. Mindig mindent ő talált ki, és ha áldásomat adom rá, onnantól lesz közös projekt. Amikor a gyerekek már kezdtek önállósodni, vettünk egy tanyát. Nem volt ott semmi, csak egy disznóól, amit lebontottunk, s ahonnan az összes bolhát hazavittük. Nem győztem irtani őket. A tanyát magunknak terveztük, de az első kukoricatörésre meghívott barátaink csodálkoztak, hogy ők még nem láttak ilyet, és ha Pista ilyen jól főz, miért nem építünk ide valamit és fogadunk vendégeket. Így lett a disznóólból csárda. Azóta elkészült a vizesblokk, kibővítettük a konyhát, jurtát építettünk. Az unokám azt mondta, hogy ez a Tati tanyája, a ház meg a tied, Mama, és ez így is van. Én nem vagyok tanyakompatibilis.

– Hogyan vette ki a részét a gyermeknevelésből, ha a férje volt a főállású anya?

– Van egy nagy hibám, nem tudok dicsérni, nincs annyi zarándokút, hogy ezt méltóképpen levezekeljem. A gyerekeim is ezt mondják. Jó velük a kapcsolatom, de a lelki dolgok Pistára maradnak. Elvonulnak, beszélgetnek fél órát, és ha megkérdezem, mi van, összefoglalja egy-két percben. Sajnos én nem tudtam mindig velük lenni, pedig én hurcoltam őket a különórákra, de Apa mindig ott volt, és az sem volt baj, ha közben aludt egy kicsit. A legkisebb már leérettségizett, egyetemre jár, megszerezte a jogosítványt, és megkérdezte, hát mit tegyek még, anya, hogy megdicsérj. És ez nem jó, ha ezt kérni kell.

– A szülőfalujában rendszeresen templomba járt, aztán ez elmaradt…

– Sokáig nem jártunk templomba, de a pártba sem léptünk be, pedig felkerestek a politikai elöljárók, de mikor meglátták a feszületet a falon, letettek a szándékukról. Én Istvánról sokkal több jót tudnék elmondani, mint magamról. Bölcs embernek tartom, aki ismeri a Bibliát, és jobban értelmezi az igét, mint én, de nem jár templomba. Szokta is mondani, nem szeretne a pokolra kerülni, mert ott rengeteg pap lesz. Sokszor erőt adott, ha valakit nem sikerült megmentenem, és vigasztalt: „Magdi, te a jó Isten asszisztense vagy”, mert nekem is szükségem van ilyenkor a bátorításra. Úgy vélem, az orvosok egy része előbb-utóbb vallásos lesz, amikor rájön, hogy mennyire tehetetlen ember. Amikor jön a beteg, és benyújtja a laboreredményt, azt szoktam mondani, adja oda az asszisztensnek. Nem nézi meg? – kérdik. Nem, mondom, mert nem érdekel. Pontosabban csak akkor, ha leülünk és megbeszéljük.

– Mi késztette arra, hogy zarándoklatra adja a fejét?

– Régóta mondogattam, hogy szeretnék elmenni a Caminóra. Egy konferencián bemutattak egy doktornőnek, akik készültek Spanyolországba. Azt mondták, csatlakozhatom hozzájuk. A családban is bejelentettem, de csak Éva lányom vállalkozott az útra 2010-ben. Bevásároltam egy turkálóban, mindenből kettőt vettem: két bakancs, két nadrág. Két sárgadzsekis lány felült a repülőre, és irány Párizs. Öten indultunk St. Jean Pied de Port-ból, de ketten visszafordultak hamarosan. Mindenki a saját tempójában haladt. 850 kilométert tettünk meg. Érdekes volt, hogy a szálláson még tízen-húszan voltunk, de az úton egyedül haladtam. Volt, hogy csak a nap végén találkoztunk a lányommal. Előtte sohasem gyalogoltam, és főleg nem ennyit. Akik már megteszik ezt a hosszú utat, elmennek az óceánig. Mi is így tettünk, és még Madridban is eltöltöttünk két napot. Amint hazajöttem, keresni kezdtem a lehetőségeket, hogy hova mehetnék még. Így találtam a Mária-útra. Budapesttől Csíksomlyóig mentünk. Negyven napig tartott az út. Az előző zarándoklathoz képest az volt a különbség, hogy ott az egyedüllétből merítettem erőt, itt pedig a közösség összetartó ereje táplált. Itt ismertem meg Tusor Józsefné Anit, a zarándoktársamat, vele már 3500 km-t gyalogoltunk együtt. 2014-ben Budapest–Wadowice–Częstochowa következett, egy évvel később a Budapest–Medjugorje útvonalon jártunk, idén pedig Letenyétől Rómába vitt az utunk. Mariazell lesz a következő állomás jövőre. Nekem szép családom van. Nem mi csináltuk ezt a férjemmel, hanem kaptuk valahonnan. Nem azért járok zarándokolni, mert annyi bűnöm van, hogy nem tudok megtisztulni. Ezek a vállalásaim inkább hálaadások azért, hogy vagyok, hogy vagyunk.