A békesség kötelékében szolgál tovább

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület október 21-én választotta újra püspökévé CSŰRY ISTVÁNT. Terveiről, a közelgő reformációs emlékévről és az őt ért támadásokról is beszélgettünk vele a múlt év végén.

– Október 21-én újabb püspöki mandátummal bízták meg. Melyek az új tervei, és melyek a munkák, amiket folytatni kell?

– A hatéves püspöki mandátumból öt évet tölthetek le a jelenlegi törvények szerint, ugyanis 65 éves koromban nyugdíjba szeretnék menni. Hat esztendővel ezelőtt kezdtem az első önálló egész ciklusomat, korábban egy évig megválasztott, azelőtt pedig két évig először helyettesítő, utána pedig megbízott püspök voltam. Akkor már elkezdtünk néhány olyan alapvető feladatvégzést, amelyekkel sokkal erőteljesebben fordultunk a gyülekezetek felé. Elsősorban a reformáció gondolatát éreztem fontosnak erősíteni a XXI. századi környezetben. A Szentírás igéjét naprakészen kell érteni, ami azt jelenti, hogy ha valamit üzent az Isten, akkor az most is ugyanaz, mint háromezer vagy ötszáz évvel ezelőtt, illetve sokkal jobban kell megmutatni a gyülekezetnek azt, hogyan valósulnak meg a saját életében Isten igéi. Nekünk építő, gyógyító igehirdetések kellenek, amelyek arról szólnak, hogy a mai világnak látjuk a sebeit, látjuk az egyéni élet gondjait, és tudjuk, hogy ezekre van válasz a Szentírásban. Ha a gyülekezet felé így fordulunk, akkor világos, hogy nemcsak lelket építünk, nemcsak az ember jobb közérzetét erősítjük meg, hanem meg kell erősítenünk a gyülekezeteket is. Ezért kezdtünk neki hatalmas projekteknek, elsősorban a templomok felújításának, gyülekezeti közösségi házak létrehozásának, és a gyülekezeti mivoltot már nehezen fenntartó közösségek megerősítésének. Kiemelném a szilágysomlyói egyházmegye Bihar megyében, Sólyomkőváron épülő központját, amely az ifjúságot karolja fel, de a presbitériumok, nőszövetségek, gyülekezeti találkozók számára is otthont ad, sőt egyszer a generális konventet is ott tartottuk meg, nyolc püspök jelenlétében. Hadd mondjam el, hogy irodalmi pászmákon is gondolkodunk. Sződemeteren, Kölcsey Ferenc szülőhelyén a szülői házat nem tudtuk visszaszerezni, mert mindig emelkedett az ára… Aztán megszületett az ötlet: a szülőház melletti templom udvarára megépítettük a meditációs központot, és reménység szerint januárban át is adjuk. Ezzel megteremtjük az alig harmincas lélekszámú gyülekezet központját, ahol közösségi életet élhet. És megteremtjük a lehetőségét annak, hogy bárhonnan a Kárpát-mendencéből élő irodalomórákra jöjjenek osztályok, elszállásolni is ott tudjuk őket, Kölcsey szülőhelyén. Nem feledkeztünk meg Ady Endre emlékéről sem, Érmindszentre ugyanilyen meditációs központot szeretnénk. Ott a római katolikus és a református felekezet együtt van, ennek a közösségnek szeretnénk megteremteni egy tisztességes vendégfogadó helyet, mely méltó Ady Endréhez. Nagyon nagy teljesítmény volt az egyházkerület székházának a megépítése. Mikor identitásról beszélünk, akkor jótékonyan feledkeztünk meg arról, hogy az identitásnak a lakóhely és annak tulajdonlása is lényeges része. A királyhágómelléki egyházkerületnek nem volt lakóhelye. Volt albérletünk, van néhány ingatlanunk, sőt van egy régi, székháznak nevezett nagy épületünk, amely tulajdonképpen kultúrközpontnak épült, ipari tanonciskolával kiegészítve, abban tényleg volt Sulyok Istvánnak egy dolgozószobája, meg egy kis helyiség, ahol az igazgatótanács olykor-olykor összegyűlt, de nem az volt, amit mi itt megálmodtunk s megépítettünk. Ez egyházi adminisztrációs központ, ugyanakkor otthona akar lenni az ide eljövőnek, és nemcsak lelkipásztoroknak, hanem presbitereknek és gyülekezi tagoknak is. Aki ide bejön valamilyen kéréssel, nem lehet, hogy azt itt ne orvosolnánk. Az otthon jellegét az is mutatja, hogy nemcsak irodák, hanem vendégszobák is vannak. Van itt egy hatalmas udvar, amit szeretnénk beépíteni. Jelenleg egy saját öregotthonra lenne szükségünk, illetve egy otthonra a nyugdíjas lelkipásztoroknak. Hat esztendővel ezelőtt a kórházmissziót emlegettem és a kórházépítést, amit nem adtunk fel. Egy kórház – ami reménység szerint meg is lesz – azért lett volna nagyon jó alap, mert egy igazi öregotthonban az egészségi problémáikat is megoldjuk, és ez egy profi kórház hátterével biztosítható. Rendeztük a kapcsolatunkat elsősorban a németországi diakóniával, kapcsolatba léptünk az erdélyi egyházkerület diakóniai szolgálatával, ez a munka már itt, Nagyváradon is jól elkezdődött. Hadd emeljem ki a házi gondozást, mert egyre többen igénylik ezt. Innen látszik, hogy a munkatársaink munkáját komolyan veszik, és megvan a hitelessége. A kórház mellett elkezdtük a hegyközszentmiklósi fürdő továbbépítését. Az egyházkerületnek van saját telke a fürdő szomszédságában, és szeretnénk kihasználni az ottani termálvíz gyógyító hatását. Hogyha ott egy kis kezelőközpontot létre tudunk hozni, ugyancsak bentlakással, akkor megteremtettük a kórház mellett a balneológiai kezelési lehetőséget, ami közel visz ahhoz, hogy rendszerben gondolkodjunk. Eljutottunk oda, hogy az igehirdetésen keresztül folyó lelki építkezés mellett kiépítjük azokat a struktúrákat, azokat az épületeket, amelyek hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy a test egészségével is foglalkozzunk.

– Használt egy érdekes kifejezést: meditációs központ. Mit jelent ez egy keresztyén ember számára, hiszen nagyon sokan a keleti vallásokra gondolnak ezt hallva?

– A meditációt a protestáns gyülekezetek papjai nagyon régóta használják. Íratlan szabály, régen törvényerejű meghagyás is volt, hogy a lelkipásztornak minden napot az ige feletti meditálással kellett kezdenie. Ekkor lehet elmélkedni afelett, hogy mit szól az Isten, milyen az életem, és milyen a környezetem élete. Ha megnézzük, hogy egy ember hogy tud lelkileg kiegyensúlyozódni, akkor az elcsendesedés számít először, az, hogy saját magammal legyek tisztában. Ebben az elcsendesedésben meg kell nézni, hogyan tudom megfogalmazni a gondjaimat. Meg tudom-e egyáltalán fogalmazni? Az igeolvasásnál pedig figyelni kell arra, hogy Istennek éppen milyen válasza érkezik akkor. Ez olyan állapotot hoz létre, amelyben a lélek észre sem veszi, de elkezd gyógyulni, talpra állni.

– Közeledik a reformáció 500. évfordulója. Hogyan készülnek az alkalomra?

– Erről nagyon nagy szeretettel beszélek, mert megkaptuk azt a lehetőséget a generális konvent jóváhagyásával, hogy jövőre május 20-án Nagyváradon tartsuk a református egységnapot. Erre máris nagy szeretettel hívom a médiát és rajta keresztül az olvasókat, hiszen itt, Szent László városában, a nagyváradi várban, történelmi keretben szeretnénk megtartani ezt a napot körülbelül tízezer ember vendégül látásával. Minden egyházmegyét megkértünk, hogy a saját maga reformátori örökségét próbálja meg kicsit megeleveníteni a közösségek előtt. Hiszem azt, hogy a reformációnak nemcsak múltja, hanem elsősorban jövője van, s hogy ha az 500. évforduló tényleg annyira kiemelt lesz az emberek és különösen a magyar emberek számára, akkor a megújulás lehetőségét meg fogjuk találni.

– Egyéb tervek?

– Folytatjuk a templomok felújítását. Van még egy-két templomunk, ahol sürgős beavatkozásra van szükség, elkezdtük például a poklostelekinek a felújítását, ezt lassan be is fogjuk fejezni, és néhány nagy, műemlék jellegű templomunkon a munkát el fogjuk kezdeni. A pályázati kiírások még váratnak magukra, de a projektek már készen vannak. Folytatjuk az életet, remélem, nemcsak töretlen erővel, hanem még nagyobb ambícióval, mert úgy gondolom, hogy a XXI. századnak ez az elkezdett második évtizede olyan feladatok elé állít bennünket, amiket ha most nem végzünk el, akkor visszafordíthatatlan problémákat hozhatnak. Szórványaink megritkulása, lélekszámuk csökkenése nagyon erőteljesen serkent bennünket arra, hogy ezeknek az embereknek a lelki gondozása még erőteljesebb legyen. Tovább folytatjuk iskolarendszerünk ápolását. Három középiskolánkból az elmúlt esztendőkben a váradi Lorántffyt és a szatmári református gimnáziumot sikerült pályázattal felújíttatnunk. Sajnos a zilahi Wesselényi gimnáziumot még mindig nem kaptuk vissza, viszont egy saját ingatlanszerzéssel átmenetileg megoldhatjuk az iskola problémáját. Hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy abbahagytuk volna a Wesselényi gimnázium visszaszerzésének a procedúráját. Még előttünk van a diakónia program kiszélesítése, a roma programunkkal háromszáz gyermeket sikerül hét-nyolc gyülekezetben a tanulásban, illetve étkeztetéssel segíteni. Ezen a téren, úgy tűnik, partnereket kapunk, főleg a nyugati kapcsolataink kezdenek el működni, de a diakónia segíteni akar minden olyan kínos és kétes helyzetben, ahol az ember elbizonytalanodik. Az utcán maradt emberek, az idősek, az árvák gondozása – ezek mind-mind olyan projektek, amelyekben már vannak lépések, ezeket fejleszteni kell, és hangsúlyozom, hogy az amatörizmus felől elindulva egyre erősebben a profizmus felé kell haladnunk. Azoknak, akik megkérdezik, miben segíthetnek, azt szoktam kérni: abban segítsenek, hogy tudjunk végre olyan dolgokat tenni, amik valóban az itt élő magyarok méltóságát emelik, illetve a rászorultaknak a méltóságát igyekszenek helyre tenni.

– Püspökválasztás előtt elég kemény lejárató hadjárat folyt Ön ellen. Erről kíván-e beszélni?

– A választás előtt erőteljesebb lett, de püspöki szolgálatom hat esztendejét végigkísérte a támadássorozat, levelek írogatása, újságcikkek megjelenése. Nagyon érdekesnek tartom, hogy ezek a támadások ahelyett, hogy a törvényes, legitim utat választották volna, mert több ilyen is adódik, elsősorban a médiát hívták segítségül. Ebben azt látom, itt nem is az igazságnak a megfogalmazása volt a lényeges, hanem sokkal inkább a lejáratás, a megszégyenítés. Amikor a sajtóban, és nem bizottságok vagy fórumok előtt akarjuk az igazságot érvényre juttatni, akkor mindig a félrevezetés működik elsősorban és a törvénytelenség. Ezt az egész ügyet ebben a kategóriában látom. Ha nekem bajom van valakivel, akkor először is a Szentírás alapján megpróbálom négyszemközt intézni, ha nem lehet, akkor hívom a tanúkat, illetve egy közösséget, utána pedig a gyülekezet elé viszem a kérdést. Ez utóbbi jelenthet több fórumot, egyházit, fegyelmi bizottságot, törvényszéket akár. Nem mondhatom, hogy könnyű szívvel fogadtam ezeket a dolgokat, sőt nagyon kellemetlen volt, olykor-olykor idegesített vagy elszomorított, különösen abban a helyzetben, amikor az ember olyan tudásnak a birtokosa, amit esetleg felhasználhatna. Viszont én annak idején komolyan vettem a lelkigondozó titoktartásának a problematikáját, ahogy komolyan veszem azt, hogy ha van egy ügy, akkor azt alfától ómegáig végig kell vinni. Lehet, ezek a procedúrák nem egy-kétnaposak, de én szívesen szánok erre időt, annál is inkább, mert tudom, hogy aki meg van vádolva, az is ember, annak is van méltósága és lehetősége legalább arra, hogy védje meg önmagát, nem pedig az, hogy kinyitja reggel az újságot, és egyszerre csak találkozik azzal a váddal, amin maga is elcsodálkozik. Ebben az ügyben én az elkövetkező időkben is igyekszem betartani az előírásokat, és azokat a kirívó eseteket, amelyek, lehet, hogy még lesznek, a helyükön kezelni. Ennek megvan a megfelelő egyházi háttere. Ezért van átvilágító bizottságunk, ezért van az úgynevezett törvényes előírás, ami most azt mondja, hogy valakit ügynöknek, besúgónak vagy a titkosszolgálat munkatársának nevezni csak úgy lehet, ha azt a törvény kimondja. Ha nem ez történik, akkor ott valami sántít. Valakik, akik a törvénytelenséget elkövetik, nemcsak törvénytelenül, hanem becstelenül is járnak el. Továbbra is fenntartom, hogy az igazságot ki kell deríteni, és ki is fogjuk, azt viszont a munkatársak közösségére bízom, hogyan fogják azt a későbbiekben kezelni. Nagyon sajnálom, hogy ez egyházunkban történt. Többen kifogásolták, hogy miért nem léptem sokkal erőteljesebben a nyilvánosság elé. Erre egyetlenegy válaszom volt: nem akartam a református egyházamat olyan helyzetbe hozni, hogy esetleg református ember szégyenkezzen miatta. A református hívek az én történetem mellett ne szégyenkezzenek két egyházi vezető gyermeteg, a média nyilvánossága előtti csatározása miatt. Egyébként nem lett volna semmi más bizonyítékom arra nézve, hogy nem voltam beszervezve, mint a CNSAS igazolása, amit megint csak pontatlanul használnak támadóim, abban ugyanis az szerepel, hogy nincs olyan dokumentum, ami azt igazolja, hogy beszerveztek. Egyébként most is meggondolom, hogy az anyaszentegyháznak az én személyem miatt érdemes-e ilyen támadásokra egyáltalán válaszolni. Úgy vélem, én megadtam a választ a Diktatúra a demokráciában című írásommal, ezt most is fenntartom, és minden egyes utalását bizonyítani is tudom.

– Mivel lapunk karácsony előtt kerül az olvasók elé, kérem, néhány évzáró ünnepi gondolattal fejezzük be a beszélgetést.

– Karácsonykor a megújulásnak Isten által hozott ajándéka jön közel hozzánk Jézus Krisztusban, akiben felfedezhetjük azt, hogyan ismerhető meg az Isten a maga teljes akaratával és szeretetével. Nemrégiben tanulmányoztam kicsit közelebbről a Szentháromságnak a kérdését. Amikor Szentháromságról beszélünk, akkor Atya, Fiú és Szentlelket emlegetünk, de mindig a Fiú jön közel hozzánk. Karácsonykor az a csoda, hogy a jászolbölcsőben ott van az, akit magunkhoz lehet emelni, szívközelbe lehet hozni. A legcsodálatosabb dolog, hogy bármilyen gondunk, bajunk van, akkor Krisztus ott van, és önmagát azért ajánlja fel, ajándékozza nekünk, mert rajta keresztül az Atyára is vissza lehet nézni, illetve előre lehet tekinteni, hogy a Szentlélek mit fog tenni, mert már tett és cselekedett.