Kitörni a skatulyából

GAJAI ÁGNES váradisága nagykorú lett: a színművésznő tizennyolcadik évadát tölti a Szigligeti Színháznál. Itt alapított családot, ismerik egymást a közönséggel, és bár Sepsiszentgyörgyre „hazamegy”, az embereken át úgy megszerette Nagyváradot, hogy kétségtelenül itt van a második otthona. Úgy fogalmazta meg a két városhoz való kötődését, mint családon belül a férje és a gyerekei iránt érzett szeretetének másságát.

– Az 1998/99-es évadban abszolút főszereppel robbant be a váradi színpadra: Tamási Áron Énekes madárcímű darabjában volt Magdó. Az alkatához tökéletesen illő szerep olyan testhezálló karakterskatulya volt, az örök naiva, amivel később sok színésznő nehezen tudott megküzdeni. Hogy fogadta a szerepajánlatot?

– Örültem neki. Tamási világa és nyelvezete egyben az enyém is, de a szerep kiosztását casting előzte meg. Márton Erzsike, az akkori társulatvezető jött el a főiskolára, és már nem emlékszem, pontosan mit mondott, de a lényeg, hogy bennem látja Magdót. Ezért is örültem a szerepnek és a velem szemben megmutatkozó elvárásnak, játszani akartam, akkor még nem gondolkodtam az esetleges beskatulyázáson. Azóta folyamatosan színpadon vagyok, csak a három gyerekem születésekor hagytam ki háromszor három hónapot. És a szerepeimet mind nagyon szerettem: az első évadban a Tamási mellett volt még a Tóth Tünde rendezte Orfeum és talán ugyanabban az évadban Örkény Macskajátéka. Ebben Egérkét játszottam, ami máris feszegette a naiva szerepkör falait, szerencsémre, de Sartre Zárt tárgyalásának Estelle-je is az említett szerepkörrel épp ellentétes karakter. A Csongor és a Tündér erősen modernizált változatában sem a hagyományos Tünde-figurát kellett adnom, ahogy a Jean Genet háromszemélyes, Cselédek című darabjának, illetve Bródy Sándor A dada címszerepének sem volt már sok köze a régi naivákhoz. Az igazi kitörést viszont, úgy érzem, talán mégis Molnár Ferenc Üvegcipőjének Irmája jelentette. Ez utóbbi már annyira nem volt naiva, hogy a rendező Kovács Levente azt mondta: olyan, mintha én születtem volna hamarabb, és Molnár Ferenc rólam mintázta volna a szerepet. Nagyon igazinak, abszolút a sajátomnak éreztem én is. Majd jött a Vízkereszt Violája Bodolay rendezésében, a hagyományos Shakespeare-felfogás modern, rockosított változata, de nagyon szerettem a Leonce és Lénát is, illetve az Ödön von Horváth Kazimir és Karoline című darabjának egyik címszerepét. Ez utóbbit először játszottam Anca Bradu irányítása alatt. Bátran állítom, hogy az Üvegcipő és a Kazimir és Karoline jelentette nekem a felnőtté válást, az igazi beérést. És Anca Braduval tökéletesen megtaláltuk a közös hangot, azóta is nagyon szeretünk együtt dolgozni. De mindezek mellett a kicsit fesztivál ízű előadások mellett nem hagyhatom ki a Liliomfi karakterszerepét, Erzsit, aminek kapcsán mondhatni a legnagyobb bókot kaptam: ismerősökkel találkozva tagadták, hogy én játszottam volna a Liliomfiban, olyan jól sikerült az Erzsi karaktere.

– De ma már mintha nem is léteznének ezek a hagyományos szerepskatulyák.

– Így van, más a trend, más a kortárs színházi nyelv: nem zárja ki ugyan a naivát, de másképp kell játszani. Erre is mondanék példát: az egyik szilveszteri előadásban, a Fekete Péterben ilyen másféle naiva voltam. Én egyébként erre a mostani színházra vágytam: élő legyen, ne relikvia, beszéljenek róla, illetve nem elég, ha csak tükröt mutat. Szóval a régi játékból is vegyen át valamit, és nem szabad elbillenni a videoklip felé sem. Talán úgy mondhatnám, a pillanatnyi impulzusok színházának kellene lennie, mivel az embert az erős impulzusok rázzák fel. Ha nem ilyen, akkor félő, hogy elhal a színház. Ilyen volt A hetedik lépcsőfok, Az eset és épp most a Trónok arca – Casting.

– Ahogy említette, a három gyerek születésével három-három hónapot hiányzott a színpadról. Munkában, szerepekben tehát sosem volt hiány, és mégis készített egyéni műsorokat is. Nem volt nagyon megterhelő?

– Szerencsésnek tartom magam, mivel a család és a színház között megtaláltam az egyensúlyt, alkotó emberként viszont folyton kell valamit csinálnom. Az én ötletem volt, hogy a gyerekek és a színház mellett próbáljak meg még valamit. Az első volt a balladaműsor, a Hej, páva, ami körülbelül hat évig vajúdott, ezt követte a Piaf. A balladaműsorba beemeltük a népi hangszerek közé a gitárt, hogy legyen egy kicsit flamencós, Lorcás, jól ment a csángó és mezőségi dalokhoz, egy kicsit az Énekes madárra ütött vissza. Nagyon szerettem, de Simon Jutka színikritikus is azt mondta, hogy ez én magam voltam. A Piaf is érlelődött bennem, eredetileg csak dalest lett volna, de a prózarészek szinte önként „jelentkeztek be” a műsorba. Túl vagyok a 63. előadáson, legutóbb a Diófa Csárdába hívtak meg egy borszakértői összejövetelre, ahol románul adtam elő a szöveget, nagy sikerrel. Meg is hívtak játszani a román színházba is. Én állítottam össze a szövegeket Piaf önéletrajza alapján, igyekeztem elkerülni a sablonokat, az ismert életrajzi tényeket, azt vettem alapul, hogy Piaf is ugyanolyan ember volt, mint akárki, olyan eseményeket, érzéseket élt át, csak a dalai, a művészete különböztette meg másoktól. Eleinte folyton változtattam, kb. a huszadik előadásnál állt össze véglegesen. Szem előtt tartottam Kovács Levente ajánlását, miszerint maradjon meg a lényeg, csak arra fókuszáljak. Érdekes, hogy a dalok is, a szövegrészek is szinte maguktól jöttek, megvolt a töltete mindennek. Robi, a férjem mondta, hagyjam mindig az első ötletet érvényesülni, és ez be is jött. Szívesen énekelNégy prózarészletnél ott keresgéltem, ahol kinyílt a könyv, az ötödik is Piaf-szöveg, de a befejezés egyéni: mintha halálakor Marcelt keresné, és az ő szavaival zárul: „Vége a játéknak.” Ugyanígy készült el az Édes Anna egyéni változata is. Nagyon szeretem, már a 35. előadáson vagyok túl.

– A tervei-vágyai?

– Az A mi osztályunk előadás csodálatosan sikerült, Dórát játszottam, nívódíjjal jutalmaztak mint legjobb mellékszereplőt, a szilveszterkor bemutatott Maya című Fényes Szabolcs-operettben pedig megkaptam Barbara szerepét, azt a szerepkört, amire talán mindig is vágytam. Konkrét szerepálmom nincs, illetve azt mondanám, bármilyen szerep jöhet, csak legyen közönség.

– Az elmondottak alapján úgy érzem, megelégedett, nincs oka panaszra.

– Jaj, dehogy van. Az egész életemmel meg vagyok elégedve, és a színház is olyan lett, amilyenre talán mindig is vágytam.