Mindig a színpad levegőjében

SZOTYORI JÓZSEF úgy érzi, hogy Gyergyótól Nagyváradig mindenütt otthon van: Kolozsváron született, még amikor erdőszentgyörgyi édesanyja egyetemista volt, majd Kőröspatakra kerültek, aztán Székelykeresztúrra, napközis korától viszont Segesváron élt, közben sokat nyaralt Etéden, ahol édesapja tanított. A színművészetit Kolozsváron végezte, utána Váradra szerződött, s 2000 óta él itt.

– Ha ilyen sok helyen megfordult élete első éveiben, kialakult-e az otthon érzése? Vagyis amikor Szotyori József hazamegy, az hol van?

– Ha hirtelen rákérdeznek, Segesvárt mondom, hisz most is minden évben elmegyek oda, de ugyanúgy Gyergyóba is, ám haza már Váradot jelenti. Pedig azelőtt soha nem jártam erre, illetve legföljebb csak átutazóban, de végzéskor volt bennem egy olyan érzés, hogy elmennék Kolozsvárról máshová. Mondhatni akárhová. Tudtam, hogy itt az újonnan jöttnek vizsgáznia kell, és gondoltam, megpróbálom. A kollégák nagyon kedvesen fogadtak, és talán e miatt a hangulat miatt nem izgultam egyáltalán a vizsgán, sőt természetesnek tűnt, hogy itt vagyok.

– Milyennek találta a közönséget?

– Úgy gondolom, hogy minden közönség szereti a jó minőségű előadást, ez így volt Kolozsváron is, itt is. Egyébként a legelső szerepemet Tóth-Máthé Miklós Tűz és kereszt című, történelmi tárgyú darabjában kaptam, a király vívóoktatóját játszottam. Volt két jó vívójelenet, egy a királlyal és egy a kunokkal. Rám bízták a vívás koreográfiáját, a második jeleneten mindig változtattunk egy kicsit a bábszínész kollégákkal, akik az engem megtámadó kunokat alakították. Le is mészároltak becsületesen, csak majdnem mindig megtörtént, hogy amikor mint hullát húztak kifelé, ezt-azt mondtak, engem meg elfogott a nevetés. De senki sem reklamálta a nevető holttestet. A következő évadban a Fenn az ernyő, nincsen kas előadásban én voltam az egyik udvarló, Csatlós Lóránt a másik. Nagyon jó barátok lettünk, egy öltözőben öltözünk tizenhét éve. És jött a többi szerep, valamiben mindig benne voltam, a mai napig valamiben mindig benne vagyok. Sok jó karakterszerepet eljátszhattam, ennek külön örülök. Közben pedig szinkronizálgattunk, ez is jó gyakorlat volt. Szerettem a szinkront, jól is lehetett vele keresni, s egy ideig eltávolodtam a színháztól. De aztán nagyon kezdett hiányozni, és visszatértem.

– A beszélgetésben is lépjünk egyet vissza, mert kíváncsi vagyok, hogy a gyerekkori költözések során hol és hogyan támadt fel a színésszé válás vágya!

– A családban mindkét részről volt művészi hajlandóság: édesapám Etéden amatőr színjátszó csoportot vezetett, ő maga is játszott a darabokban, anyai nagymamám dalárdatag volt, nagybátyám, Székely József szobrász Udvarhelyen élt, nagyon szeretett szavalni. Én is a verseket szerettem a legjobban, mindenekelőtt Szilágyi Domokos és Radnóti verseit. Szóval rengeteget olvastam, otthon egyébként mindenki sokat olvasott, emellett pedig mindent szerettem, ami mozgás. Középiskolásként néptáncoltam, a segesvári néptáncegyüttes első generációs tagja voltam, de sportoltam is: kézilabda, foci, kosárlabda – azt szoktam mondani, ha nem mozgok, meghalok. A legnehezebb szerepem negyedéven A viharban volt: egy alabárdost alakítottam, és húsz percig állnom kellett. Az iskolában a színjátszó kör tagja lettem, és egy alkalommal a szó legszorosabb értelmében megcsapott a színpad levegője. Ezután kezdtem el színdarabokat olvasni, amikor pedig a szüleim színházba vittek, a Segesvárra jövő vendégjátékokra, illetve Vásárhelyre is, otthon mondogattam a darab szövegét. Már általános iskolás koromban is. Amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, nevelőapám bátorított. László Károly színművész készített fel, aki nevelőapám osztálytársa volt. Ez a felkészítés nem volt afféle iskolás sulykolás, épp ellenkezőleg: László Károly tanított meg arra, hogy a verset nem szavalni kell, hanem mindenekelőtt megérteni, mert az „lejön” a nézőnek, ha a színész csak mondja, mondja, de valójában nem érti, mit beszél. Érdekességként említem, hogy lánya, László Kata kollégám volt a színművészetin. De visszatérnék a váradi színházhoz, illetve a szerepekhez. Gondolom, már az eddigiekből is lehetett érezni, hogy szeretek itt lenni. Maga a város nem túl nagy és nem túl kicsi, éppen megfelelő. Jó város, itt ragadtam. Az eltelt 17 év alatt változott ugyan, de nem akarok innen elmenni. Hirtelen nem is tudnék mondani olyan várost, ahová vágynék. És nagyon örülök annak a sok jó szerepnek, amit eljátszhattam. Említettem, hogy ezek elsősorban karakterszerepek voltak. Megpróbálok néhányat felidézni, de ez nem jelenti azt, hogy a többit nem szerettem. A 2006-os évadban például nagyon élveztem Ottavio szerepét A hazugban – különösen, mert nagyon szeretem a commedia dell’artét –; ez amolyan rajzfilmfigura volt, két karddal szaladgáltam folyton a színpadon. Volt nagyon kis szerep is, amit imádtam, például A fiú című Forgách András-darab előadásában Csatlóssal két rendőrt alakítottunk, és minden alkalommal valami improvizációs játékot szőttünk bele, tíz perc volt az egész szerepünk, de egyszer például összeverekedtünk a legurult ceruzák miatt, másszor ki tudja, mi jutott eszünkbe, de tény, hogy nem bírtunk egymásra nézni, mert mindig kirobbant belőlünk valami. Szuper volt az a tíz perc. Ahogy az idei évadban, a Mayában a bohóc szerepét is nagyon szeretem Hunyadi Istivel, vele is jól megy a közös munka.

– A Godot-t nehogy kihagyjuk!

– Jaj, dehogy! Nagyon szerettük mindnyájan az előadást, de nekem elsősorban a próbák jelentették az élményt. Amit Csíky Ibi és Dobos Cibi játszottak, az elmondhatatlan, maga a csoda. Ha annyi idős leszek, szeretnék majd olyan lenni, mint Cibi. Ez nem szerepálom, mert szerepálmaim nincsenek, illetve egy szerepet semmiképpen sem szeretnék eljátszani, a Romeót. És egyéni előadásra sem gondoltam soha, viszont nagyon szeretem a stúdió-előadásokat, mert a közönséghez közelebbi, kisebb tér számomra természetesebb, emberibb. A gyerekelőadásokat is szeretem, most például a Leánder és Lensziromban én vagyok Bölömbér Kerál. A közönség is nagyon szereti az előadást, mi is, és utána olyan jókedve lesz az embernek. Ahogy a Liliomfiban is nagyon nagy kedvvel játszottam Kányait, a kocsmárost – jó volt azt a jó, agresszív öreget eljátszani. Ha tehát össze kellene foglalnom, talán azt mondanám: soha nem éreztem, hogy nincs semmi, mert mindig ott lehettem, ahová a legeslegelején vágytam, a színpad illatában.