A közvilágítás kezdetei

A XVIII. században még csak olajmécsesek világítottak Nagyvárad utcáin, majd 1873 novemberétől bevezették a gázvilágítást, de a nagy előrelépést 1903 decemberétől a villanyvilágítás jelentette.

A XVIII. században Nagyvárad utcáin és terein egyetlen lámpa sem volt, mindenütt a legnagyobb sötétség honolt. Az éjjel járó jó szándékú polgárnak lámpást kellett vinnie a kezében. Aki ez ellen vétett, azt 12 egész schein krajcárral büntették meg. A Lakos Lajos által felkutatott korabeli jegyzőkönyvek szerint gróf Rhédey Lajos volt az, aki lámpások felállítását „projektálta” a városban. Olajmécseseket szereltek fel. Hogy hány ilyen pislákolt, azt a városi levéltáros nem jegyezte fel, csupán azt, hogy 1852-ben a városháza – azaz a Sas fogadó – előtt és a főbb helyeken 25 lámpát állítottak fel, számukat a következő években tovább növelték.

Légszeszlámpák a városban

A XIX. század ’70-es éveire döntés született arról, hogy Nagyváradon is bevezetik a gázvilágítást, ahogy akkor mondták, légszesszel. A gázgyár alapozását 1872 júliusában kezdték el a Vámház (ma Sucevei) utca elején. A Campbells és Sands légszeszgyár 2 katasztrális hold területen feküdt, itt négy épület és két gáztartály állt. A légszesz mellett melléktermékként kokszot és kátrányt is előállítottak. Miután a fontosabb utcákon is lefektették a gázvezetékeket, 1873. november 18-án este végre kigyúltak a rég óhajtott fények a városban.

A gyár évenként világítási célra és kisebb mértékben ipari célra 2,2 millió angol köbláb légszeszt, 130 vagon porszenet és 8 vagon kátrányt állított elő. A város központjában 1900-ban 560 égőt tápláltak légszesszel, de mindez elégtelen volt. A századfordulóra a lakásokban az égőfejek száma elérte a hétezret, de a gázt fűtésre és főzésre is használták.

A közvilágítás terén a légszesz bevezetése minőségi változást jelentett, de mennyiségit nem, ugyanis a külvárosokba továbbra is csak a petróleumlámpák jutottak el vagy azok sem. Ezt igazolja a Szépítési Egylet 1900. április 9-én megtartott közgyűlésén Géczy Lajos püspökségi uradalmi főtiszt, egyesületi gazda jelentése is. A felszólaló megállapítása szerint „Tévedés az, hogy városunk jellege – mint sokan hiszik – határozottan nagyvárosias, csinos és jó benyomást keltő… Nagyváradon számtalan elhanyagolt, gondozatlan, girbe-gurba, rosszul vagy egyáltalán nem kövezett, nem kavicsolt, világítást nélkülöző utca van, mely utcák sehogy sem illenek városunkhoz, különösen annak milieujéhez… Egymástól nagy távolságban égő, azaz néha csak füstölgő petroleum lámpa mutatja, avagy pislogásával inkább elrejti a hegyes és éles kőburkolatot vagy a nagy kátyúkat, a házak előtt folydogáló szennyvíz-csatornákat…” – olvasható a Tiszántúl 1900. április 10-i számában.

A légszeszgyár jelentősége fokozatosan visszaszorult 1903 után, mivel beindult a villamosmű és a város utcáin is megjelent a villanyfény. Az első világháború után a légszeszgyár be is zárta kapuit.

Megépült a villamosmű

Minőségi változást a Sánc (ma Griviței) utcai villamosmű megépítése jelentett. Az építkezést 1902. október 25-én kezdték. Az első, 20 perces próbavilágítást 1903. november 19-én tartották. A próbaüzemelés egy hónapig tartott, aztán 1903. december 17-től a villamosmű már rendesen működött, villamos energiát szolgáltatva a lakások és intézmények világítására és természetesen az ipari fogyasztóknak is.

„1903 december havában történt először, hogy Nagyváradon a 400 darab gázlámpa és 120 darab petróleumlámpa helyett 45 darab ívlámpa és 1700 darab izzólámpa gyulladt fel, hogy a város közvilágítását megfelelő módon szolgálja. A város képe egyszerre megváltozott. A Fő utcai, Bémer téri és Szent László téri kirakatok villamos ívlámpái nagyvárosias színezetet kölcsönöztek a városnak” – emlékezett 1913-ban Belányi Imre, a villamosmű igazgatója a tizedik évforduló alkalmából. Ugyanő ismertette azt is, hogy a háztartásokban 1904 elején 15 000 izzólámpa volt bekapcsolva, s tíz év elteltével a lámpák száma már 60 000-nél több. A fogyasztók száma is 600-ről 4200-ra nőtt. Az ipari fogyasztás 1903-ban mindössze 25 lóerő volt, míg tíz évvel később elérte a 3500 lóerőt. A legnagyobb fogyasztóknak a vízműtelep, a városi jéggyár, a városi vasút, a villamos üzemű malmok, a téglagyárak számítottak a többi gyár és üzem mellett.

Az 1906-os évet olyan jól zárta a villamosmű, hogy a következő évtől ingyen adta a közvilágítást a városnak, ráadásul a városi középületek világítására fizetett áramfogyasztási bevételekről is lemondott. Ezek együttesen számottevő megtakarítást jelentettek a városi költségvetésben. Ma már mindez hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnhet, bár azt sem szabad elfelednünk, hogy a száztíz évvel ezelőtti közvilágítás a mainak csak a töredéke volt. De mégis, maga a gesztus dicséretesnek tűnik ma is. Az 1912. évet olyan haszonnal zárta a villamosmű, hogy még azt is megengedhette magának, hogy az ingyenes közvilágítás mellett a háztartási fogyasztóknak az addigi 5,25 fillér helyett 4,25 fillért számlázzon kilowattóránként. 1913-ban már a vízműnek és a jéggyárnak is ingyen szolgáltatta a villamos energiát.

Ebben az évben a közvilágítás terén nemcsak a lámpák száma, hanem azok fényereje is jelentősen növekedett. Az izzólámpák száma 1913-ban 2050 darabra növekedett, míg az ívlámpáké 64-re, úgyhogy a közvilágítási lámpák száma a tíz évvel azelőttiekhez képest 20 százalékkal nőtt, a fényerő pedig háromszoros lett.

Belányi Imre igazgató beszámolóját a következő reményekkel zárta: „Jóllehet, a rossz gazdasági viszonyok Nagyvárad város villamosművét is egynéhány fogyasztó elmaradása által érintették, azért még eddig visszaesés nem következett be, és minden jel arra mutat, hogy a villamosmű egy újabb esztendőnek legalább is arányosan fokozott reményekkel nézhet elébe, hogy a városi villamosmű a jövőben még fokozottabb mértékben fogja a város közterheit könnyíteni, sőt az egységár leszállítás a legközelebbi jövő feladata lévén, a magánegyének terhein is könnyíteni fog.”

Bár az igazgató fokozott reményekkel nézett az új esztendőre, az nem hozott semmi reménykeltőt, csak a Nagy Háborút, amire ekkor még nemigen gondolt senki; az pedig néhány év elteltével teljesen megváltoztatta a nagyváradiak életét.