Retrografika, avagy a véletlen játékai

BÁNYAI SZABADOS KATALIN nagyváradi festő, grafikus, a Tibor Ernő Galéria egyik alapítója, oszlopos tagja március 18-án töltötte be életének 75. esztendejét. A születésnapot egyéni retrospektív kiállítással ünnepelte meg a Kanonok sori pincegalériában.

Bányai Szabados Katalin sokféle műfajban kipróbálta már magát, mindenféle technikát használt az elmúlt esztendőkben. A Retrografika 75 című kiállítás főszereplője a rajz, a rajzolás. Grafikákat, monotípiákat szemlélhettek meg a tárlatlátogatók március 1–18. között, s jó néhány alkotás esetében megcsodálhatták Bányai Szabados Katalin képzelőerejét, valamint azokat a meseszerű figurákat is, amelyeket ő észrevesz, elképzel a foltokban, s aztán megjeleníti őket. A születésnapi tárlat apropóján elbeszélgettünk a művésznővel, akinek kreációin nemegyszer megjelenik a sokarcú játék. Mesélt életútjáról, pályájának alakulásáról.

„Nagyváradon születtem, négygyermekes polgári családban. Anyukám festőiskolába járt ifjúkorában, szépen rajzolt, festett, bár a férjhezmenetele után már nem nagyon foglalkozott ilyesmivel, a família került a középpontba. Kisiskolásként elkezdtem rajzolgatni folyóiratokban látott képeket. Lakott a házunkban egy orvos család. A doktor Párizsban is tanult. Kulturált ember volt, kisujjában voltak a művészetek. Ő buzdított sokat, és nemegyszer mondogatta: »Ne másolj! Rajzolj természet után!« Meg is fogadtam a tanácsát. Apám járt vadászni, ezért a házunk folyosóját trófeák díszítették. Elkezdtem ezeket rajzolni. Az első rajzom egy őzfej volt. Az iskolában az egyik rajzórára egyszer bejött Mottl Román édesapja, id. Mottl Román, a rajztanárunkat helyettesítette. Megdicsérte a kézügyességemet. Ő és a doktor bácsi szinte belém sulykolták, hogy rajzoljak. Mindenféle figurát lerajzoltam. Váradon akkoriban nem volt művészeti középiskola. Ezért a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban érettségiztem (a régi Premontrei Gimnázium, a mai Mihai Eminescu Főgimnázium). Órákon folyton karikatúráztam. Valahogy már akkor úgy voltam vele, hogy engem nem érdekel semmi más, csak a rajzolás.”

Érettségi után jelentkezett is a kolozsvári egyetem rajztanárképzésére, ám nagypolgári származása miatt eleve elutasították. „Apám tisztviselő volt, meg vitéz, hobbiból vadászott. Ezek a dolgok mind súlyos véteknek számítottak azokban a kommunista időkben…”

Végül is elirányították a bukaresti nyomdászati technikumba, ott folytatta tanulmányait és szerzett diplomát. Hazatérve a nagyváradi nyomdavállalat rajztermébe került, ott kereste a kenyerét. Az édesapja – eléggé gyakorlatias ember lévén – úgy vélte, Kati majd elfelejti, hogy művész akar lenni. Ám nem lett igaza. Bányai Szabados Katalin időközben beiratkozott a váradi Népi Művészeti Iskolába (mai nevén Francisc Hubic Művészeti Iskola), grafika szakra. Mottl Román volt a tanára. Egyszer még próbálkozott az egyetemmel: felvételizett Kolozsváron a képzőművészetire, de sikertelenül, hiába lett jó a vizsgaeredménye. Mindez azonban mégsem szegte kedvét. Váradon igazi művészéletet élt. A baráti társaság, amelyikbe Katalin is járt, költőkből, írókból, képzőművészekből tevődött össze. Például Páskándi Géza íróval is nemegyszer ült egy asztalnál.

1969-ben egy fiatal, tehetséges értelmiségiekből verbuválódott nagyváradi színjátszó együttes színre vitte az Elektra című előadást Schneider Antal rendezésében. Bányai Szabados Kati is belecsöppent egy darabka időre a teátrum világába, ugyanis ő készítette a produkcióhoz a plakátot, a színlapot, továbbá a jelmezeket is ugyanő tervezte és varrta. Járt az előadásokra is, hiszen, merthogy görög tragédiáról volt szó, benne volt a női karban. Az Elektra ’70-ben országos második díjat nyert Bukarestben az amatőr színjátszó csoportok Caragiale Színházi Fesztiválján.

Eljött az az idő is, amikor családot alapított. Férjhez ment, világra hozott két gyermeket. Valahogy úgy tűnt, vége a művészlétnek. Ám mégsem így alakult. „A nyolcvanas években, amikor a gyerekek már nagyobbacskák lettek, megengedhettem magamnak, hogy újból foglalkozzam művészettel” – mesélte tovább Katalin. A Tóth István fotóművész által létrehozott Tavirózsa Fotóklubnak volt akkoriban egy filmes részlege is. Katalin jelentkezett a rajzfilmkészítő tanfolyamra. Animációs filmjeiért több ízben is kapott országos díjat. A kurzust vezető filmes fiatalember, Deák István egyébként aztán áttelepült Magyarországra.

1989 után egy ideig Meleg Attila társulatánál, a Matyi Műhely Bábszínháznál készített plakátokat és bábokat. És persze ’89 után hozta létre egy alkotói csoport a Tibor Ernő Galériát (TEG), ennek Kati is alapembere, sőt jó néhány évig a vezetője is volt. Nyaranta alkotótáborokban vesz részt. A grafika, a linómetszés mellett pasztellfestészettel is foglalatoskodni kezdett, s tagja lett a magyarországi Pasztellfestők Egyesületének. Édesanyjától egyébiránt szép festőkészletet örökölt. Készít monotípiákat is. Legújabb munkáin pedig összekombinálja a monotípiát a rajzzal. „Az üveglapon lévő festékfoltokban meglátok mindenféle figurákat. A véletlenszerűség játéka ez.”

Művei szerepeltek jó néhány csoportos kiállításon, és több mint egy tucat egyéni tárlata is volt már. Nem csupán Bihar megyében, hanem Magyarországon is kiállított párszor. A Retrografika 75 kapcsán elmondta: „Úgy éreztem, jó lesz, ha az új alkotások mellett megmutatom, mikkel kezdtem, hogyan indult nálam a rajzolás, a grafika, a linó. Kis visszatekintés is ez.”