Életműdíj a szalontai tanítónak

Munkásságának elismeréseként a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége különleges díjjal jutalmazta a nagyszalontai TÓTH ÉVA JULIÁNNA tanítónőt. Az életműdíjat, azaz a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet vehette át a Nagyváradi Állami Filharmóniában a szakmai szervezet fennállásának 25. évfordulóján.

Nagyszalontán született, itt végezte az általános iskolát, majd 1970-ben a nagyenyedi Bethlen Gábor Tanítóképzőbe felvételizett, 1975-ben végzett. Tóth Éva Juliánna Micskén kezdte a tanítást, majd egy évet a Gyermekklubban dolgozott tánc- és báboktatóként, ezután Erdőgyarakon földrajzot és történelmet tanított. 1984-ben került haza tanítóként, és szülővárosában dolgozott nyugdíjba vonulásáig.

– Nagyszalontán a 32 év alatt nagyon sok családdal kerültem közvetlen kapcsolatba, tanítván a gyermeket, unokatestvért vagy rokont. Sajnos fél éve elveszítettem a férjemet; két gyermekem van, a lányom szintén tanító, a fiam informatikus Budapesten.

– Gyerekkora óta tanítói pályára készült?

– Nem mondhatom ezt, szüleimmel megbeszélve választottam ezt a pályát – talán a szülők jobban látják, mire alkalmas a gyermekük, mint egy 14 éves kislány. Természetesen nagyon szerettem a munkámat, hisz csak azt tudjuk igazán szívvel-lélekkel végezni, amit szeretünk. Nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam.

– Melyek a legemlékezetesebb élményei tanítónőként?

– Nagyon sok élményem van, nem is tudom, melyiket emeljem ki. Természetesen a gyermekekkel elért sikerek a versenyeken mind élénken élnek az emlékezetemben, de az is sikernek számít, ha egy harmadikos gyermek, aki az osztályomba kerülésekor nem tud olvasni, az év végére megtanul. Emlékezetes élmények a közös kirándulások, amikor a tanító néni a gyerekek játékaival megrakott táskájával próbál a meredek lépcsőn feljutni, miközben azon aggódik, nehogy valamelyik gyermek leessen. Az osztályommal tartott fellépések, amikor közösen aggódtunk a színfalak mögött, hogy az előadás jól sikerüljön, találkozás egy-egy volt tanítvánnyal, miközben az életéről mesél, mind-mind szívet melengető egy tanító számára.

– Mi jellemzi ma ön szerint a tanügyet?

– Amióta tanítok, mindig volt valamilyen hiányossága oktatási rendszerünknek. Manapság nagy a bürokrácia és sok a tananyag. A bürokrácia ellen nem sokat tehetünk, viszont időigényes, emiatt kevesebb idő jut a gyermekekkel való foglalkozásra. A tananyag tekintetében viszont a tanítónak megvan az az előnye, hogy a tantervet úgy alkalmazza, ahogy szíve-lelke diktálja, s a személyiségének megfelelő módszereket használjon. Fő az eredményesség. Mi tehetjük elfogadhatóbbá oktatási rendszerünket.

– Mit gondol, mi a titka annak, hogy a gyermekek megszeressék a tanítójukat?

– Tudom, sokan úgy gondolják, hogy a gyermekek szeretetét csak túlzott engedékenységgel lehet elnyerni. Ez szerintem nem így van. Ha egy gyermeknek elmagyarázzuk, miért viselkedett helytelenül, meg fogja érteni, s nem fogja a szeretet hiányaként értékelni. A tanító feladata hasonló a szülők feladatához. Tanítani-nevelni kell a gyermekeket, de csak annyira szigorúan, hogy a gyermek érezze a tanító szeretetét.

– Miben látja a tanítói pálya szépségét, illetve nehézségét?

– Ez hivatás, az összes szépségével és nehézségével együtt. Nehéz, mert szorgalmat, kitartást, önfeláldozást igényel, de ha visszagondolok az elmúlt negyven évre, sohasem a nehézségek jutnak eszembe, hanem az a sok önzetlen szeretet, amit a gyermekektől kaptam.