Szerencsés szerepekben

HUNYADI ISTVÁNT a Liliomfi címszerepében ismerte meg a nagyváradi közönség, és annyira meg is szerette, hogy nemsokára közönségszavazattal rá osztották a színház névadójára emlékező Szigligeti darab főszerepét. Hamar megtalálta helyét a társulatban, az elmúlt évadban pedig már mint a nagy sikerű Bányavirág előadás rendezője is bemutatkozott.

– Első perctől kezdve olyan otthonosan mozgott a színpadon, mint aki beleszületett ebbe a sajátos, varázslatos, de nagyon sok buktatót is rejtő világba. Vagy úgy, mint aki mindig is oda vágyott. Pontosabban hogy történt a pályaválasztása?

– A legelső élményem egy vendégelőadás volt, a Lúdas Matyit játszották, talán a kolozsváriak, nem is tudom, mikor, még nagyon kicsi voltam. De nagyon tetszett. Ötödikes koromban viszont már elmondhattam, hogy rögzült a színházszeretetem. Az első igazi élményem, a Bánk bán után nagy Medgyesfalvy Sándor-rajongó lettem, minden előadását megnéztem, de kedvenceim közé tartozott Csatlós Lóránt is. Vagyis már akkoriban éreztem a késztetést, vonzott a színház, arról álmodoztam, hogy ez lesz az életem. Egyébként óvodás koromtól kezdve a különböző ünnepségeken én játszottam a főszerepeket, például a konfirmációmon én alakítottam a passiójátékban Jézust. Az általános iskolában viszont ez a nagyon simának tűnő pályaválasztás megakadt, mert az egyik szavalóversenyen egy jó hosszú költeménybe beleakadtam, és olyan visszajelzéseket kaptam, hogy mégse való nekem ez a világ, tegyek le róla. Meg is maradt ez a kudarcélmény egészen tizedikes koromig, amikor tagja lettem az iskolánk, az Eminescu Főgimnázium versolvasó csapatának, és akkortól már csak pozitív jelzések értek. Nagyon szerettem az Olvassuk együtt! sorozat havonta rendezett műsorait, arról nem is szólva, milyen sokat jelentett, hogy Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos folyamatosan foglalkoztak velünk. Utolsó évben Kolozsvárra is felmentünk egy iskolatársnőmmel, hogy kérdezzük meg Tompa Gábortól, vajon érdemesnek tart-e minket a színészmesterségre. Érdemesnek tartott, úgyhogy elkezdtem komolyan felkészülni Kocsis Gyula irányításával. 2006-ban érettségiztem, de édesanyámék ragaszkodtak ahhoz, hogy valami mással próbálkozzam. Jelentkeztem hát a Partiumi Keresztény Egyetem angol szakára, bejutottam, de a vizsgákra nem mentem, ezért kizártak. Következő évben a filozófiával is ugyanígy tettem, míg 2008-ban végre elmentem a színire Kolozsvárra. Keresztes Attila indított osztályt, a felvételit megelőző ötnapos intenzív felkészítőn is részt vettem, és be is jutottam.

– Az ilyen nagyon rég óhajtott pálya tanulása közben gyakran jelentkezik olyan érzés, hogy talán mégsem éppen ezt akartam volna. Hunyadi Istvánnal előfordult ilyesmi?

– Nem. Szerencsésnek érzem magam, mert mindig találkoztam olyan emberekkel, akik értékelték a munkámat. Ilyen volt Keresztes Attila is, aki egy év után elment ugyan Szatmárra, de előtte mindnyájunkkal külön elbeszélgetett. Nekem azt mondta, hogy akárhol is lesz, számít rám. Ezért gondoltam úgy, hogy majd Szatmárra szerződnék, de ott nem volt hely. Harmadéven viszont egy reggel felhívott, hogy Szabó K. Istvánnal kávézik, lenne számomra egy szerep, beszéljük meg. Ez volt a Liliomfi. Keresztes Attila rendezte, és Szabó K. felajánlotta, jöjjek szerződéssel Nagyváradra. Nagyon nagy kihívás volt, de ha így alakult, természetesen elfogadtam.

– És a társulat hogy fogadta a „szerencsefit”? Nem érzett irigységet?

– Biztosan volt, aki talán egy kicsit úgy érzett, de a többség nem. Most, visszatekintve, mintha egy kicsit el is kényeztettek volna, hisz a következő évadban újabb főszerep jött, Forgách András A fiú című darabjában. Majd pedig aSzigligeti. Egyébként nem vagyok főszerepmániás, akármilyen figurát szívesen eljátszom, mert a mellékszereplő is egy ember, akit meg kell formálni. Példaként a My Fair Lady bohócát említeném, egyetlen jelenet, de jól sikerült. A Szigligeti címszerepét közönségszavazat alapján kaptam, mondanom sem kell, mennyire örültem. Egyébként a közönség részéről első pillanattól éreztem a rokonszenvet, ezt nem csupán önmagamnak, hanem Liliomfi karakterének is tulajdonítom. De mindenképpen nagyon fontosnak tartom, ugyanúgy, mint a szakmai elismerést. A tavalyi évadban megkaptam a legjobb férfi főszereplő díját, többször lettem második a közönségszavazáson, ami nagyon fontos ilyen sok jó színész között.

– Tévedek, ha úgy érzem, hogy nagyon jó a társulati összhang, a csapatmunka?

– Így van, egész jó társulat kovácsolódott össze, amihez Novák Eszternek is sok köze van: mindenkit foglalkoztat, mindig mással dolgozunk együtt, mindig más és más figurákat alakítunk. Nekem például nagy élmény volt A mi osztályunk előadásbeli karakteremet, a legkevésbé sem pozitív szereplőt megformálnom. Nagyon örülök, hogy ilyen rövid idő alatt máris ennyi szerepet kipróbálhattam.

– Akkor szerepálmok nincsenek is, ugye?

– De, azért vannak. Ha lehetne, mindenképp eljátszanám Hamletet, III. Richárdot, Mercutiót, később Prosperót, és Csehov is nagy kedvencem. Trepljov talán már „elment”, de Ványa bácsi még nem! Ismét azt kell mondanom, hogy szerencsésnek érzem magam, mert mindent szeretek.

– Térjünk át a rendezésre: nem elsősorban a miért érdekelne, hanem hogy nem jelent-e törést a színész-rendezői kettős lét?

– Foglalkoztatott a gondolat már régebben, talán amikor az Oberonnál dolgozni kezdtem diákokkal. Úgy éreztem, szeretném csinálni, és talán ezért is vágtunk bele a felolvasószínház sorozatunkba, a Darabolóba a 2014/15-ös évadban. Talán a kollégák is ráéreztek, mert szinte errefelé irányítottak. És a közönség is nagyon jól fogadta, olyanok is eljöttek, akik nem járnak színházba. A Bányavízzel kezdtük, és összesen hét kortárs magyar darabot olvastunk fel. A közönség köreiben támogatókra is leltünk, pénzadományokat kaptunk a stúdióépítéshez. A Daraboló sikere nyomán kaptam a felkérést a Bányavirág megrendezésére, ami előbb nyári színházi projektnek indult, a várban mutattuk volna be, de a rossz idő közbeszólt, a bemutató nagyszínpadi lett, és azóta a stúdióban játsszuk. A közönség nagyon szereti, Székelyföldön csakúgy, mint Kisvárdán. A következő a Bányavakság lesz, teljesen más szereposztással, csak a féleszű, sánta Feri marad ugyanaz. Szeretném az egész trilógiát megrendezni, reméljük, sikerül. S hogy nem tudathasadásos-e a színész és rendező „kettőssége”?! Nem, mivel szó sincs kettősségről: a rendezést is a színész szempontjából közelítem meg. Az atmoszférát a Bányavirágban is a színészek teremtik meg, ők töltik be az üres teret. Vagyis rendezőként is színészközpontú vagyok. Egyébként pedig színészként „megrendezem magam”, a kettő valahogy egybeforrt, együtt van az életemben. Nagy lehetőségnek tartom, ahogy a tanítást is, ezzel a későbbiekben többet szeretnék foglalkozni. Az iskolaprogramban első perctől benne vagyok, szeretjük mi is, a gyerekek is. Szerintem viszont minden szempontból jobb, ha egy adott darabbal dolgozunk, mint ha szabadon asszociál mindenki. Időigényesebb, de sikeresebb.

– Mi a véleménye a társulatok közti átjárásról?

– Fontosnak tartom, bármilyen változatosság jót tesz a társulatnak. Példa rá a Daraboló sikere. De lehetne valamiféle együttműködést találni a román társulattal is; konkrét ötletem még nincs, de semmi nem kizárt. Hátha a változatossággal több állandó színházba járót tudnánk behozni az előadásokra. Nagyjából hatezer bérletes van, sok a fiatal, sok az idősebb korosztályhoz tartozó is, de a 30-40 évesek közül kevesen járnak. Szeretném, ha ez változna, ha minden korosztály megérezné, hogy a színház léte tulajdonképpen olyan, mint valami szép ajándék.