Hol tollal, hol ecsettel „szól”

DEZSŐ ILONA ANNA a Batsányi-Cserhát Művész Kör választott országos titkára, tagja a Budapest-belvárosi Művészeti Egyesületnek, részese a Magyar Mecénás Programnak, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.-nek, a Barátok Verslista irodalmi társaságnak. A Történelmi Szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend Dámája. Ír, fest, és kiadványokat szerkeszt. Nagyrábéi otthonában mesélt az eddig megtett útról.

– Élesden születtem, a Partium szívében. Édesanyám révén kötődöm a Dávidokhoz és a Szilágyiakhoz, ezek a családok már több száz éve élnek a városban, de mind a két nagyapám román származású volt. Az egyik asztalosmester, de nem ez volt az eredeti szakmája. Tanult gyógyszerészetet, iparművészetet, intarziakészítést. Bécstől Párizsig bejárta Európát, negyvenévesen került haza. Kommunista volt, nagyon várta az oroszokat, de az elsők között börtönözték be. Minden pénzét befektette egy asztalosműhelybe. Soha nem lett állami alkalmazott, élete végéig tolta a gyalut. Apai dédapám egy sokgyermekes román családban nevelkedett, de Élesd bírája magához vette, előbb lovásznak, majd megtette örökösének, így lett Dezső Illés nagy magyar és vagyonos ember. Dédnagyanyám húsz esztendővel volt idősebb nála, és volt már három gyereke, de amikor megözvegyült, hozzáment, és lett egy közös gyerekük.

– Akkor is szépnek látta a vidéket, ahol élt?

– Amíg ott éltem a Köröstől szegélyezett dimbes-dombos tájban, egyszer sem láttam szépnek. Ma persze másként élem meg, varázslatos minden találkozás, vágyom hozzájuk, és várom, hogy ismét megmászhassam a meredek domboldalt, ahol méltósággal hajlong a vadszilva vékony, girbegurba ága, mielőtt szüleim sírjára hullatná apró, habos szirmait. Néha már februárban megjártuk az erdőt, hol apámmal, hol a játszópajtásokkal… S nem maradt el a minden vasárnapi istentisztelet, ami nemzettömbben maradásunk alapvető feltétele volt.

– Magyar iskolába járt?

– Magyar óvodába és magyar iskolába, de csak X.-es koromig, mert Váradon iskolát kellett volna váltanom a folytatáshoz. Ezért inkább hazamentem Élesdre. Mindig is reál beállítottságú voltam, a volt tanáraim biztosan elcsodálkoznak, ha hírét veszik, hogy verseket, regényeket írok. Pedig édesanyám színházba járó ember volt. Ha Nagyváradon két cintányért összeütöttek, mi ott voltunk, sőt, ha fontosabb magyar helyen disznótor volt, arra is beutaztunk. Nem volt távolság Élesd és Várad között. A Kortárs Színpadhoz kerülni nagy álmom volt. Végül könnyen sikerült, de nagyon nagy csalódás lett. Tízéves koromban láttam őket először, és nem bírtam kivárni, hogy elérjem a jelentkezésre előírt korhatárt az amatőr színitanodába. A felvételin 14 és fél évesen szemrebbenés nélkül azt mondtam, 16 éves vagyok. Felvettek annak ellenére, hogy kiderült a korom… Akkor ment a Fügedes, és én is kaptam kisebb szerepeket. Nagyon izgalmas volt az ősz, de sajnos jött a tél, és egy hazafias darabot tűztek műsorra. Nekem egy Păunescu-vers jutott, amit képtelen voltam megtanulni. A próbákon még részt vettem, de az előadásra nem mentem el, mert az édesapám tíz hónapot ült vizsgálati fogságban a hatvanas évek elején, mikor Ceaușescu hatalomra került, és ez az egész gyerekkoromat végigkísérte annak ellenére, hogy apám soha nem beszélt róla… Ezután jártam is, meg nem is a Kortárshoz. XI.-ben visszamentem Élesdre román vegyipari szakközépiskolába, ott pedig már nem volt lehetőségem a színjátszásra, és vért izzadtam, hogy leérettségizzek. Gondolhatja, tíz évig mindent magyarul tanultam, és utána mindent románul kellett. Matematikát, kémiát, fizikát… A reál tantárgyakkal később már nem is volt baj, de románból majdnem megbuktam az érettségin 1979-ben.

– Hogyan kezdődött a „nagybetűs élet” érettségi után?

– Elmentem Telegdre fodrászinasnak, ott tanultam a mesterek mellett, a szakiskolát pedig Váradon végeztem. Akkor még forró vasakkal daueroltunk. Fotók előhívására is alkalmas vegyszert égettünk a hajba… A sikeres szakvizsga után Alsólugason kaptam helyet mint fodrász-borbély, bár én női fodrásznak tanultam. A baptista imaház mögött volt a műhelyem, nagyon aranyos szomszédokkal. Megtanultam keresztszemest hímezni, mert belefért az időmbe. Az itt töltött egy év alatt ismertem meg a románok dalait, táncait. A mai napig jó szívvel gondolok rájuk. Ott a borbély tette rendbe a halottat temetés előtt. Nagyon kétségbe voltam esve, mikor először hívtak házhoz, hogy borotválnom kell. Aztán egészen jól elsajátítottam a borbélymesterséget, és az élők is elkezdtek hozzám járni. A férfiak. A nők ritkán jöttek, de ott indult el egy „vállalkozásom”, ami egész jó megélhetést adott éveken át: a menyasszony-öltöztetés. Nemcsak jól kerestem, hanem mindennel elláttak, ami szem-szájnak ingere. Attól kezdve nem kellett főznie édesanyámnak, ha elszegődtem valamerre. Mire Élesdre kerültem, már a Király-hágó környéki falvakba is hívtak. Volt, hogy nyolc menyasszonyt öltöztettem egy hétvégén… Letettem a mestervizsgát, és a piac melletti szépségszalont irányíthattam három évig. Aztán Magyarországra mentem férjhez. Éreztem, tudtam, hogy többé nincs visszaút.

– Hogyan került Magyarországra?

– Egy kérészéletű házasság és a válás után meglátogattuk az unokahúgommal a rokonokat Budapesten három hónappal az élesdi születésű nagybátyánk, Bondor József halála után, 1981-ben. Ő korábban építésügyi és városfejlesztési miniszter volt, 1977-től haláláig pedig a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke. A szomszédba voltunk hivatalosak egy uzsonnára, ott találkoztam a mostani férjemmel. Meghívott minket diszkózni. Gardedámnak mentem, de végül velem beszélt egész este, ráadásul félóra elteltével meg is kérte a kezemet. Gondoltam, hogy ez nem komoly ember, de találkoztunk másnap is, és hiába mentünk haza Élesdre, három hét után ott is megjelent. Édesapám mondta, hogy nagyon jó ember, próbáljam meg, milyen vele az élet. Beadtuk a papírokat, ő végig mellettem volt, és az a hercehurca, ami az országváltással járt abban az időben, nagyon összehozott minket. Fiatalságom Ócsához kötött, ott éltem meg annak minden gyönyörét és átkát… Oda hívott el feleségül, oda születtek a gyermekeim, s ott harcoltam majd tíz éven keresztül a kenyérkeresés ádáz harcát. Eleinte állampolgárság nélkül alkalmaztak, mert román már nem, magyar még nem voltam. Magyarból pedig pótérettségit kellett tennem, hogy meglegyen a megfelelő végzettségem. Az Atrium Hyatt szállóban kezdtem dolgozni a fővárosban, éppen mesterfodrászt kerestek, ott is meg a Hiltonban. Aztán az ócsai helyőrség parancsnoka hívott, hogy ad nekünk hajlékot és hont, így három hónap múlva a Magyar Honvédség üzemanyagraktárában lettem osztályvezető. Aztán a rendszerváltás úgy hozta, hogy a férjemmel együtt a rendőrség állományába kerültünk 1990-ben. 1995-ben mégis visszatértem Biharba, igaz, a határnak emez oldalára, Nagyrábéra. A férjem körzeti megbízottként, én nyomozóként mentem nyugdíjba.

– Miért adta írásra a fejét?

– A nyugdíj előtt volt egy súlyos balesetem, amely egy évig az ágyhoz kötött. Kaptam egy laptopot, hogy ne legyek egyedül. Akkor merészkedtem fel a világhálóra, és akkor kezdtem el írni, szerkeszteni. Felépülésem után a Főnix irodalmi kör munkájában vettem részt először, aztán a Cserhát Művész Körbe kerültem, ahol Ihász Kovács Évával hozott össze a sors, ő javasolta, hogy legyek az egyesület titkára, amit örömmel vállaltam. Festőként és íróként is nyertem díjakat, de számomra A kincs című novelláskötetem megjelenése is nagy elismerés volt, az a szülővárosomban jelent meg 10 000 példányban. Írásaim közül a Bolda című kisregényemet tartom a legérettebbnek. A legújabb munkám a Homonnai Gáborral és Józsa Ferenccel közösen készített, Élesd, fejezetek a város történetéből című helytörténeti kiadvány. Ezt a könyvünket leginkább Homonnai Gábor élesdi szőlősgazdának köszönhetjük, ő sokéves kitartó munkával, levéltárakból, még élő utódoktól begyűjtött adatokból szerkesztette gondosan össze. Jómagam leginkább a könyvvé formálásban, a már meglévő vaskos anyag kiválogatásában segédkeztem. Ezzel a könyvvel azonban még nem zárható le Élesd történelmének kutatása, folytatni kell, jócskán maradt még az utókornak is megismernivaló. Nagy élmény volt a könyvbemutató. Jó volt itthon lenni. Azt hiszem, ha meghívnak mint festőt, ha kiállíthatom a képeimet, az lesz az igazi visszatalálás.