A Rhédeyek Váradon (4.) – Id. Rhédey Ferenc várkapitány

Hősünket a prágai udvar intrikái, nehezen kezelt hajdúi egy részének Bethlen elleni árulása sem volt képes megfélemlíteni. Megmaradt a fejedelem hűségén, és betegágyából hadra kelve fényes győzelmet aratott a pártütők fölött.

Bethlen feltétlen bizalmával tüntette ki Rhédeyt, és sohasem csalódott benne, ám a besúgók szüntelenül áskálódtak ellene, hogy magyarságával, hitével nem gondolva egyetért a törökkel. A prágai udvarnál pedig mindent elkövettek az egykori füleki kapitány ellen, aki Bocskai hadjárata idején oly sok kárt okozott nekik. II. Mátyás 1614. május 23-án kelt meghagyásában arra figyelmezteti a nádort, hogy Rhédey – úgymond – alattomban levelezik a törökkel: az ország romlására tör, és azzal fenyegeti a váradi őrséget, hogy elbocsátja őket, ha a fejedelemnek hűségesen nem szolgálnak, és törökkel rakja meg a várat.

A valóságban Rhédey azt tapasztalván, hogy az őrség hajlandó volna meghódolni Mátyásnak, tényleg fenyegetőzött is a törökkel. Az efféle híreket célzatosan terjesztették, hogy az udvar annál jobban ragaszkodjék Váradra vonatkozó követeléséhez. Ragaszkodott is körömszakadtig, míg végre a török fenyegető magatartása arra nem kényszerítette, hogy a Bethlen által ajánlott egyezséget elfogadja.

Homonnay Bethlen ellen

A császár legbizalmasabb tanácsadói kezdettől fogva – a nagyszombati megegyezés létrejötte után is – Bethlen megbuktatásán fáradoztak. E célból a nagyravágyó Homonnay Györgyöt jelölték ki Bethlen Gábor vetélytársául. Homonnayt egyfelől a török, másfelől az udvar hitegetései tökéletesen elámították, s erősen fegyverkezett, hogy kiforgassa Bethlent a fejedelemségéből. Megnyerte és zsoldjába fogadta a hajdúk egy részét, összeköttetésbe lépett a havasalföldi vajdával, és rövid idő alatt fölös számú hadi népet toborzott össze.

Bethlen Gábor joggal aggódott, mert belátta, hogy Homonnay vakmerőségének titkos rugói vannak. „A ki hadat nyilván fogad – írja 1616. január 19-én Rhédeynek –, és az ő felsége magyarországi tisztviselői megengedik az hadak fogadását, az nyilván való ellenségnek jelensége.” Amikor Bethlen tiltakozott a nagyszombati béke megsértése ellen, kijelentvén, hogy ha le nem ültetik Homonnayt, majd elbánik ő maga az ellenségével, a prágai udvar és II. Mátyás – Pilátus módjára – mosta kezeit, biztosítván a fejedelmet „atyai kegyelméről és jó indulatáról”.

Bethlen azonban tudta, hogy kivel van dolga, s minden előkészületet megtett arra, hogy Homonnayt méltón fogadja. Először az volt a célja, hogy kimegy elébe Magyarországba, feleségét pedig kincseivel együtt Váradra küldi. De aztán meggondolta a dolgot, és tudósította Rhédeyt, hogy arra az esetre, ha Homonnay nagyobb erővel támadna, maga is Váradhoz száll. Meghagyta tehát neki, hogy késedelem nélkül mustrálja meg és ültesse föl a vármegyék hadait, fogadjon vagy 2000 főnyi jó fegyveres legényt, mindenekfelett pedig Fekete Péter hajdúkapitányt igyekezzék elhódítani Homonnaytól. Előbbi megnyerésére különös gondot fordított, s fölhatalmazta Rhédeyt, hogy pénzt, jószágot, mindent ígérjen neki. Rhédey pontosan el is járt tisztében, egyedül Feketét nem sikerült elhódítania.

Csak Magyarországtól ne legyen bántásunk

Tavasz nyíltával ismét gyülekezni kezdtek a fellegek, s Bethlen mihamar meggyőződött arról, hogy az udvar jóhiszeműségébe vetett bizodalma homokra épült vár. Rhédey Ferenc május elején arról értesítette őt, hogy Radu havasalföldi vajda Homonnayval együtt be akar törni Erdélybe, most tehát ütött a cselekvés órája. A fejedelem ismét a hajdúk megnyerésére gondolt, és utasította Rhédeyt, hogy mitévő legyen. Beszéljen a lelkükre, emlegesse előttük Bocskai István példáját, hivatkozzék hitükre, magyarságukra, ígérjen nekik jószágot, adómentességet, örök szabadságot. Fekete Péterre legyen gondja, de ha az igazságot nem akarja, „üttesse el láb alól”. Maga pedig szálljon ki Váradból nagy készülettel, s együtt induljanak az ellenségre.

A fejedelem egyik levelet a másik után írta, s a követek szüntelenül jártak Gyulafehérvár és Várad között. A várkapitánynak esze ágában sem volt, hogy a hajdúkkal tovább alkudozzék. Amint hírül hozták, hogy az ellenség átkelt a Tiszán, zászlót emelt, hadat kiáltatott, úrnak, tolvajnak kegyelmet, jószágot ígért, és elindult, hogy fogadja a támadókat.

Most aztán kitűnt, hogy Várad csakugyan „őrálló bástyája” Erdélynek, Rhédey pedig olyan ember, akinek helyén van a szíve, hatalmas a karja. Amikor hírül hozták, hogy a támadók már fölégették Konyárt, sőt az ő piskolti udvarházát is megdúlván, a ménesét elhajtották, bár maga köszvény miatt most is ágyban feküdt, egy percig sem habozott, ezer válogatott lovassal ellenük indult. Fényes győzelmet aratott, aztán Debrecen alá vezette a sereget.

Elsőnek a nádort tájékoztatta a történtekről: „Én mindeddig Bihar vármegye határából ki nem mentem – írja egyebek mellett –, és nem is igyekezem tovább menni, hanem szegény nyomorult hazánkra vigyázok. Az török felette igen kívánta, hogy mellénk jőne, kiváltképen az egri pasa az, ki mostan Szolnoknál vagyon táborban, de még eddig csak egy törököt sem híttunk mellénk, és nem is hívunk, mert Istennek hála, magyarok is elegen vagyunk. Csak ne legyen Magyarországtól bántásunk, egyéb idegen nemzettől, lengyeltől, rácztól, kozáktól megoltalmazzuk magunkat.”

Mert ha Várad nem lészen

A fejedelem csak későn, június 19. körül értesült a konyári győzelemről. Amikor kívánsága szerint sógora mindenről alaposan informálta, kimondhatatlan öröme támadt: „Áldott az Isten, ki az ő dicsősségét, nagy nevét megkáromlani az bálványozó népeknek nem engedi, nyomorult hazánk megromlására igyekező latrokat szándékokban elő nem bocsátja. (…) Az kegyelmed becsületes jó híre, neve, noha mindenkor fénylett, de mennyivel inkább fog ezután fényleni, mivel hazánk ellenségit Isten kgd gondviselése által szégyenítette meg. Az Ur Isten kgdt sok esztendeig éltesse jó egésségben, és adjon erőt kgld-nek ő felsége az ő nagy nevének és szegény hazánknak oltalmára. (…) Az Ur Isten a mennyire való erőt kgdnek engedett, kevés fáradságát ne szánja, mert nem magának szolgál mostan, hanem az Istennek és édes hazánknak.”

Rhédey a fejedelem meghagyásából Váradot tovább építtette, de csak lassan haladt, mert az örökös fegyverkezés az ország minden jövedelmét kimerítette. Annak előtte Váradon 800 lovast és 600 gyalogost tartottak, a főkapitánynak valósággal fejedelmi asztala volt, Báthory Gábor alatt azonban úgy eltékozolták a várnak minden jószágát, hogy a jövedelemből többé kellő számú őrséget sem lehetett fogadni. Az a 30 ezer forint, melyről Bethlen egyik levelében emlékezik, bizony csak papiroson volt, és Rhédey szüntelenül panaszkodott Várad fogyatkozott állapotáról. Mikor azonban azzal állott elő, hogy ő bizony beteges, öreg ember létére örömest elbúcsúznék tisztétől, a fejedelem sietett megnyugtatni, hogy hiszen majd csak előteremti a szükséges költséget, csak viseljen gondot továbbra is olyan buzgón és dicséretesen, mint eddig, és ne idegenedjék el Váradtól. „Mert ha Várad nem lészen, Szent Jób és a többi sem lészen Uram; Őrizzük Váradot, mert úgy maradhat kgd is szép keresett javaiban s mi is Erdélben”.

(Folytatjuk)

Szilágyi Aladár összeállítása