A személynevek keletkezése

Úgy vélem, hogy az utóbbi három közlésemben a földrajzi fogantatású névszóknak lényeges nyelvtani vonatkozásait papírra vetettem. Azonban az ezt követő töprengésem nyomán hiányérzet fogalmazódott meg bennem. Már korábban ildomos lett volna a személynevek születéséről szólanom. Hát üsse kő, nem halasztom tovább.

Az emberré válás végtelenül huzamos folyamatának egyik velejárója a születő gondolatok, szándékok, érzelmek kifejezésének szükséglete. Ezeket mozdulatokkal, tagolatlan hangcsoportokkal közölték. Ám a törzsfejlődés haladtával mindinkább szükség mutatkozott a tagolt hangok igénybevételére, a beszédre. Ezzel a közlési eszközzel a primitív lény kezdte megnevezni a környezetében lévő tárgyakat, élőlényeket, jelenségeket. Évezredek múltán arra is rájött, hogy nem csupán a rajta kívül álló dolgoknak kell nevet találnia, hanem önmagát, társait, a vele együtt tevékenykedőket is meg kell szólítania, ugyanazon hangcsoporttal; ezt jóval később névként tartották számon. Ezek eredetileg közszóként éltek, ámde a lepergő századok során az lett a szerepük, hogy viselőjüket megkülönböztessék a törzs, majd a nemzetség többi tagjától.

E társadalmi szerepet csak úgy tölthették be, ha a megnevezettnek valamilyen tulajdonságát, lényeges jegyét fejezték ki, amely valóban elhatárolta őt a többi, vele azonos közösségben élő embertől. Ezzel elválaszthatatlan kapcsolat jött létre a név és viselője között. Az érthetőség érdekében a fentieket néhány példával kívánom szemléltetni. A magyarság régmúltjához közelítendő ugorjunk át néhány évszázadot, és ismerkedjünk meg a honfoglalást véghezvivő, vezető személyiségekkel. Árpád vezér neve az árpa gabonanövényre utal. Előd az elsőszülött, Ond gyermekségére, tizedszülött voltára emlékeztet. Első királyunk a keresztségben kapta az István nevet. Eredetileg Vajknak szólították őt, aminek a jelentése: gazdag ember. A katolikus hit meghonosítása, népszerűsítése érdekében véghezvitt tevékenységét VII. Gergely pápa 1083-ban szentté avatásával ismerte el és értékelte.

A kereszténység felvételét követően a papság a korábbi, úgynevezett pogány neveket üldözte; ellenükben az általuk elfogadott bibliai eredetű neveket s a szentek nevét ajánlották, sőt kötelezték a szülők számára. A keresztnév, más szóval személynév egymagában csupán egy-két évszázadon át tölthette be egyénesítő szerepét. Reájuk köszöntött a XIII–XIV. század, amikor a magyarság előző társadalmi rendje felbomlott, és hűbéri viszonyok jelentek meg. Változott a gazdasági alap, s a társadalom rétegződött. A földtulajdon lassanként családi birtokká lett, és az öröklés jogi szabályai kezdtek kikristályosodni. Így számukra fontosnak bizonyult a családi összetartozás kidomborítása, szóbeli és írásbeli rögzítése. Ekkor a személy(kereszt-)név mellé még egyet kellett illeszteni, amit vezeték-, más szóval családnévként használtak.

Fölöttébb érdekes jelenség, miként váltak ezek hivatalossá, elfogadottá. Természetesnek ítéljük annak feltüntetését, ahonnan az illető vagy a család származott: Aradi, Bihari, Gyimesi, Marosi, Szatmári. Testi vagy lelki tulajdonságaikat tükrözték: Kis, Nagy, Hosszú, Balog (balkezes), Bátor, Jó, Szép, Víg. Vonzónak tartjuk azt az eljárást, amikor az utód apja keresztnevéhez illesztett -fi képzővel jutott vezetéknévhez: Pálfi, Péterfi, Simonfi. A századok során elhagyták az f hangot, betűt (Andrási, Péteri, Tamási családok); mások a végső i-t is sokallták: Benedek, Lukács, Zsigmond.

Remélem, olvasóim nem ítélik beképzeltségnek, ha tárgykörünket a saját, ritkán előforduló vezetéknevem kialakulásának nem mindennapi históriájával zárom. Őseim az ótestamentumi Dániel próféta nevét vallhatták magukénak. Rátartian viselhették, mert e héber kifejezés jelentése: Isten a bírám. A XVIII. század kezdetén szépapám dédapja a Tátra aljáról az elnéptelenedett Tiszántúlra vándorolt. Békéscsabai elődöm egy szép napon a tanácsházi írnoktól egy igazolványt kért. Köztudott, hogy Magyarhonban még az újkor elején is a hivatalos iratokat latin nyelven fogalmazták meg. A kibocsátott okmányon az igénylő neve így szerepelt: Andreas, filius Danielis, azaz Dánielnek a fia, András. Lám, a családnév birtokos esetbe tétetett (-nak a, -nek a). Az elkövetkező évtizedek során a filius (-fi, fia) a vezetéknév elől lekopott, és alulírott manapság is így, genitivus singularisban éli napjait.

Dánielisz Endre