A Rhédeyek Váradon (5.) – Id. Rhédey Ferenc várkapitány

Hősünk nem csupán jeles katona, hanem nagy étvágyú birtokszerző is volt. A koros, beteges főkapitány békeidőben nehezen tudta féken tartani a hajdúit. Az Ausztria elleni 1619-es hadjáratban viszont szinte megfiatalodva ismét csillogtatta hadvezéri képességeit.

Rhédey Ferenc nemcsak Erdélyt, hanem vagyonát és családi tűzhelyét is védelmezte Váradon. Egész életében szerző ember volt, s amikor hivatalának gondjaitól szabadulhatott, minden idejét jószágának gyarapítására, birtokügyeinek rendezésére fordította. Örökösen vásárolt, s amit egyszer magáénak mondott, azt ki nem bocsátotta többé, ha csak erőszakkal el nem vették tőle. Ősi családi birtokáért, Nyitráért holta napjáig fájt a szíve, pedig az erdélyi fejedelmek tízszer annyit érő birtokot adományoztak már neki. Szentjobb várán és uradalmán kívül bírta még Zsákát 18 faluval, Sarkadot, Szentimrét, Örvéndet, Piskoltot, Szaniszlót, Zilah városát. Bethlen Gábor, kihez nemcsak a sógorság, hanem ifjúkori bizodalmas barátság is kötötte, semmit sem tudott megtagadni tőle. Ha Várad körül és a Partiumban valamely tekintélyesebb birtok magszakadás vagy hűtlenség címén a fiskusra szállott, arra Rhédey csakhamar rátette a kezét. De pénzen is sokat vásárolt, amit már a fejedelem nem tudott helyeselni. „Az én censuram szerént nem kellene kegyelmednek magát az sok jószágvétellel fogyatkoztatni ilyen kétséges időben – írta 1616. február 16-án –, mert az háborúságban tíz ezer forint érő jószágért sem adna senki csak kétezer forintot is. Kegyelmednek immár oly jószága vagyon, kihez hasonlót az erdélyi birodalomban senki nem bír.”

A béke csupa csatározás

Váradra az utolsó időkben sok panasza volt a fejedelemnek. A vitézek elunták a békét, s fölhasználva a főkapitány beteges voltát, ki-kiszökdöstek a várból csatázni. Kóborló hajdú mindig volt özönnel, összeverődött tehát gyorsan egy-két zászlóra való, és nagy bátran ráöklelt a gyulai törökre. Forgott a hadiszerencse, s amikor a magyar húzta a rövidebbet, véres fővel, szó nélkül odébbállott, mert tudta, ha panaszra megy, ráadásul még meg is büntetik, de bezzeg ha egy pár törököt levágtak a vitézek – ami gyakran megesett –, lett nagy riadalom a basák között. A fejedelem olyan dorgáló, fenyegetőző leveleket kapott a szultán udvarából, hogy nem is olvashatta orcapirulás nélkül. Ilyenkor aztán bosszúságában a váradiaknak adta föl a leckét.

Néha még a főkapitánynak is kijutott a dorgatóriumból. „Miért nem parancsolja meg keményen a hajdúhadnagyoknak, hogy ha fejüket, tisztességüket szeretik, hát lakó helyükben veszteg maradjanak? Miért nem vonatja karóba az olyan falusi bírót, a ki a csavargó hajdút ki nem adja, hogy kedvezés nélkül nyársba veressék? Miért nem czirkáltat a hajdúvárosokban, s miért nem üldözi úton útfelen seregestül a latrokat, ha egyszer kegyelmed a legfőbb gondviselő, s egy országrész hallgat parancsára? Így kellene uram talán az békességet őrzeni, mert ha az régi mód szerént nem őrizzük, bizony félő, hogy utolsó romlás lesz” – végzi be szemrehányásait Bethlen Gábor.

Annyi bizonyos, hogy Rhédey Ferenc sokkal jobban értett a hadakozáshoz, mint a békességszerzéshez. Egyébiránt Buda elfoglalása óta a végeken mindig csak ilyen élet folyt: török és magyar vitézek bizony nem sokat törődtek a békességgel, hanem ha csak szerét ejthették – mint Balassi Bálint énekli –, „jó hamar lovakon” mindjárt egybe roppantak, s „vagdalkoztak, futtattak”. A kóbor hajdút, a csavargó katonát, földönfutó szegénylegényt pedig ugyan ki győzte volna mind nyársba verni? Hiszen ha száz lelke volt volna is annak a váradi kapitánynak, mégsem tudta volna megakadályozni, hogy egy-két törököt le ne vágjanak, avagy a gulyabeli marhát meg ne dézsmálják. Meg aztán legtöbbször korántsem a magyar kereste a bajt, hanem a török támadt, szokása szerint rendesen a békét használta föl a hódoltság terjesztésére.

Hadjárat Bécs ellen

1619 nyarán újabb fordulat állt be, amikor a csehországi hadak támadása s a protestáns rendek lázadása rémületbe ejtette a császári uralmat. Bethlen Gábor nemcsak közbenjárását ajánlotta föl II. Ferdinándnak, de a fegyveres beavatkozásra is késznek mutatkozott. Visszautasíttatva, maga is a felkeléshez csatlakozott, érintkezésbe lépett a magyarországi elégedetlen protestáns főurakkal, és augusztus 26-án Gyulafehérvárról megindulva szeptember 12-én már Debrecennél táborozott. Ezalatt Rákóczi György a vallás- és alkotmányos szabadság védelmére Felső-Magyarországon bontott zászlót, s mindenekelőtt Kassát akarta hatalmába keríteni, ahol akkor Dóczy András volt a generális. Meghallva ezt, Rhédey Ferenc 500 főnyi lovascsapatot küldött segítségére, s nagy lett az öröme, amikor hírül hozták, hogy Kassa föladta magát, és régi ellenfelét, Dóczyt fogolyként előbb Patakra, majd Fogarasba szállították.

Rhédey a fejedelemmel együtt érkezett Magyarországra, de mialatt Bethlen szeptember 20-án ünnepélyesen bevonult Kassára, és Szatmár, Kálló, Ecsed, Tokaj rendre meghódolt, ő Füleknek vette útját, hogy Széchy György hadaival egyesülve a bányavidéket hódoltassa. Nem is háború volt ez, hanem valóságos diadalmenet, mintha csak a régi szép napok tértek volna vissza. Léva, Fülek, Szádvár, Szécsény, Palánk úgyszólván kardcsapás nélkül föladta magát, akárcsak Bocskai István idejében.

Rhédey Ferenc talán sohasem hitte, hogy vénségére diadalmas hadsereg élén lássa viszont azt a földet, azt a várat, ahol pályafutását kezdte. Egészen megfiatalodott, talán még a köszvényről is megfeledkezett, de annyi bizonyos, hogy ez legkevésbé sem hátráltatta őt a hadműveletek gyors és kifogástalan keresztülvitelében. 10 000 főre szaporodott lovas hadával föltartóztatás nélkül nyomult előre. Október 12-én már egyesült a morva sereggel.

A Dampierre vezette osztrák hadak megkezdték a visszavonulást Bécs felé. Amikor Rhédey lovassága utolérte, és Nikolsburgnál alaposan megverte az utóvédet, Dampierre generálisnak esze ágában sem volt elfogadni a csatát, hanem Bécs védelmére koncentrálta összes erejét. Bethlenék elhatározták, hogy mivel a seregnek ostromágyúi nincsenek, az ellenség pedig döntő ütközetre nem kényszeríthető, kiéheztetik Bécs városát. Akár el is foglalhatták volna, ha a véletlen Homonnay György képében segítségére nem jön Ferdinándnak. Homonnay ugyanis lengyel csapatokkal Magyarországra tört, és november 22-én Rákóczi György seregét tönkreverte. Erre a hírre Bethlen fölhagyott az ostrommal, és hazafelé indult, Bécs pedig fölszabadult.

A következő év február 4-én a fejedelem fegyverszünetet kötött a királlyal. Minthogy őt a magyarországi ügyek hosszabb időre lekötötték, Homonnay győzelme pedig Erdélyre is veszedelmet hozhatott volna, Rhédeyt visszaküldte Váradra. Ettől fogva Erdély kormányzója Bethlen István, katonai parancsnoka, „fő gondviselője” pedig Rhédey Ferenc volt. De nemsokára nagy dolgok történtek: a besztercebányai országgyűlés Bethlen Gábort Magyarország királyává választotta, s ő – bár nem fogadta el az uralkodói titulust – a cseh és morva rendekkel újólag szövetséget kötött, a török jóváhagyását is elnyerte, és 1620. szeptember elején ismét az osztrákokra támadt.

Minthogy a Porta magatartása ebben az időben igen barátságos volt, a belső nyugalom tökéletesen helyreállott, külső ellenség nem fenyegetett, a fejedelem a váradi kapitányt is a csatatérre rendelte. Rhédey 4000 lovas és 1000 főnyi gyalog hadával Váradról megindulva, augusztus végén már a Tiszához érkezett.

(Folytatjuk)

Szilágyi Aladár összeállítása