Évfordulós épületek

Ebben az évben két jelentős váradi szecessziós stílusú ingatlan építésének a 110. évfordulójára emlékezhetünk. Egy harmadikat pedig 120 éve emeltek a historizmus jegyében.

A három ingatlan közül a legöregebb az egykori Református Leánynevelő Intézet – a mai Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – épületállományának sarki része, amelyet eklektikus, azaz historizáló stílusban emeltek. A korabeli sajtóhírek szerint a református nőnevelde építésére 1896 augusztusában hirdettek pályázatot. Összesen hat pályamunka érkezett, a legelőnyösebb ajánlatot az ismert váradi építész, Guttman József tette. Ő kapott megbízást.

Ugyanezen év szeptemberében már azt írta az egyik helyi napilap, hogy épül a református iskola, és még a tél beállta előtt tető alá is kerül az impozáns emeletes ház. Októberben már ezt írhatták: „Az építést, ha az idő kedvez, még az ősz folyamán teljesen befejezik, úgy hogy a jövő évben mi sem fogja gátolni azt, hogy az intézetet megnyissák.” És ez valóban így is történt. Az 1897-es tanévtől kezdve az épületben már működhetett a tervezett leánynevelő intézet és az internátus is.

A századforduló után versenytárgyalást írtak ki az épület bővítésére a Jakab Mihály (ma Andrei Şaguna) utca felé, ott, ahol az iskola díszterme is van, valamint egy kétemeletes udvari szárny hozzátoldására. A nyertes Bartha Mór építészmérnök lett. 1904-ben kezdtek a munkához, és 1905. szeptember 9-én megtarthatták az első ünnepi évnyitót az új szárnyakban.

Az impériumváltás után a tanintézet erőforrásai elapadtak. Elmaradt az államsegély, a megmaradt egyházmegyék nem tudtak eleget tenni fenntartói kötelezettségüknek. 1924-ben, a nyilvánossági jog megvonása után az igazgatótanács az intézet működését ideiglenesen felfüggesztette, helyette az 1919-ben megnyitott polgári leányiskolát pártolta. Később a tanintézetet alsófokú leánygimnáziummá alakították át. Az épületben helyet kapott a református elemi iskola nyolc osztálya is. 1940-től, az új körülmények között, Lorántffy Zsuzsanna Leánynevelő Intézetként folytathatta tevékenységét.

Az 1948-as államosítása után a reformátusok által emelt épületben többféle iskola is működött, a rendszerváltáskor éppen román nyelvű ipariskola, és ez 1989 után felvette Andrei Şaguna püspök nevét. A református egyház véglegesen csak 2004-ben vehette ismét teljesen birtokába saját iskoláját. Ez után működhetett benne a már említett Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium.

A másik két ingatlant, az egykori Központi Takarékpénztár épületét, illetve a Poynár-házat 1907-ben építették, de már szecessziós stílusban. A tervezők mindkét esetben igyekeztek elkerülni a homlokzati díszek túlburjánzását.

A Központi Takarékpénztár homlokzatát később némileg átépítették, változtattak egyebek mellett az oromzatán, eltüntették a földszinti, szépen formált, szecessziós vonalvezetésű portálékat, de az egyéb hasonló ihletésű díszítőelemeket is. Ezáltal az épület sokat vesztett tervezője eredeti elképzeléseiből.

A bankszékház tervezésére 1906-ban kiírt pályázatot ifj. Rimanóczy Kálmán nyerte el. Ő lett a kivitelezője is az 1907 novemberére elkészült épületnek. Miután a Központi Takarékpénztár 1911-ben egyesült a Bihar Megyei Kereskedelmi, Ipar- és Termény Hitelbankkal, ifj. Rimanóczy Kálmán elkészítette a pénzintézet bővítési tervét is, kijárattal a Szent János (napjainkban Ady Endre) utcára. A palota új része 1912 novemberére lett kész.

Az emeleten elegáns fogadótermet alakítottak ki, a két világháború között ez lett az újságíróklub otthona. Az utóbbi időben a városi kultúrház kapott benne helyet. A fogadóterem alatt, a földszinten színháztermet alakítottak ki, mozivetítéseket is tartottak benne. Ez utóbbi megnyitása előtt, 1912. november 21-én az egyik helyi napilapban az alábbi ismertető jelent meg: „Ma este nyílik meg Nagyvárad harmadik mozgófényképszínháza a Bémer téren: az Apolló. A Bémer térről vezet a tágas bejárat. Körös-körül óriási pálmák és délszaki növények díszítik a bejáratot, mintha valamelyik előkelő párizsi teátrum vesztibülje tárulna elénk. Maga a nézőtér a színházépítés remeke. Decens ornamentika, áttekintő beosztás, diszkrét tónus, és ami a legfontosabb: csupa melegség és intimitás, amelyet ma már egyetlen színház sem nélkülözhet. Emeleti része messze kihajlik a földszintre: páholyai, zsöllyéi, zártszékei pompás elhelyezkedésűek, kényelmesek, a vásznat éppen úgy lehet mindenünnen kitűnően látni, mint ahogy szabadon szemlélődhet – szünetben – egymás kénye-kedvére a publikum.”

A teremben hajdanán a Transilvania filmszínház működött, de rég bezárták. Még emlékezhetünk a hosszú, sötét, sivár bejárati folyosójára, a kopár, jellegtelenné változtatott nézőterére, ahol rég felszámolták a páholyokat, talán hogy több hely jusson a karzat számára. A tervek szerint a valamikor felújítandó helyiségben a színház stúdióterme kap helyet. Csak reménykedhetünk, hogy az új színházterem jobban hasonlít majd az újságcikkben leírt eredeti filmszínházra, mint a mi időnkbeli Transilvania mozira…

A második szecessziós stílusú épület, a Poynár-ház is a Bémer téren áll. Az emeletes épület tervét Sztarill Ferenc készítette, ő kapott 1907-ben megbízást a kivitelezésre is. Az új ingatlan ugyanezen év novemberére lett kész. A Poynár-ház mindkét homlokzata szimmetrikus. Érdekessége, hogy a földszint síkjából kiugró két felső szintet a félemeleten ívelten előreugró pillérsor tartja, melyek között nagy, szegmensíves ablakok húzódnak.

Már eredetileg is szegényes volt ez az ingatlan a homlokzati szecessziós stílusjegyekben, ráadásul ezeknek egy része az idők folyamán el is tűnt. A majolikalapocskák jó részének is nyomuk veszett mára, például azoknak, amelyek az ívelten előreugró pillérsort szegélyezték. De ugyanígy nem kerültek vissza az oromzatok közepén levő körablakok alatti, sgraffitószerű homlokzati díszek sem. Sajnálatos, hogy a 2016-ban befejezett, egyébként példás felújítás során sem pótolták ezeket annak ellenére, hogy egy századforduló környékén kiadott képeslap alapján ezt könnyen megtehették volna.