Bihariak, akik általmentek a Tiszán

„Általmennék én a Tiszán ladikon, ladikon, de ladikon…” – így kezdődik az ismert népdal. Persze az sem mindegy, hogy keresztben vagy hosszában… MÁTÉ JÓZSEFRŐL tudtam, hogy a víz szerelmese, és nem fél attól, hogy a Tiszába esik, mégis vakmerőnek tűnt a vállalkozásuk, hogy leutaznak a folyó felső szakaszától egészen a torkolatig. Nem egyszerre, de így is nagy fegyvertény, hogy megtartották fogadalmukat.

Honnan jött az ötlet, hogy felkerekednek, és ha van egy kis szabadidejük, azt a Tiszán töltik? Erről kérdeztem régi ismerősömet, Máté Józsefet, aki festékboltot üzemeltet Berettyóújfaluban.

– Korábbi vízi túrák tapasztalatai alapján jutottunk arra az elhatározásra, hogy belevágunk. Többnapos túrát már 2011-ben szerveztünk magunknak, a Keleti-főcsatorna–Bakonszeg–Tiszalök útvonalon, oda-vissza négy nap, három éjszaka. Aztán minden évben egyszer a Tiszán folytattuk a kalandot. 2012-ben Tiszabecstől Tokajig 203 kilométert tettünk meg négy nap alatt. Kanyó Ervin meghívott túratárs Szabadkáról hobbi-kajakkal, Veress Péter és Sápi Gergő szabadvízi kajakos és jómagam kevés tapasztalattal, motoros készséggel felszerelt csónakkal, amelyet később Berrtának kereszteltem, indultunk. Nagy Albert logisztikai munkája segítette az utunkat. Tiszabecsnél szálltunk vízre. Az alacsony, 40-50 centiméteres vízállásnál a kavicsos-köves folyóágy veszélyes a nagyon erős sodrás miatt. Azt gondolnánk, hogy sodrással lefelé könnyű, de ez nem igaz, mert az erős sodrás viszi a járművet, és az nem reagál azonnal a változtatásokra. Gyönyörű a Tisza-part! A fákat vadszőlőhajtások borítják, mintegy felöltöztetik őket. A ki-be dőlt fák látványa meseszerű. A napi ritmus felvétele kötelező, szinte óráról órára, kilométerről kilométerre. Éjszakai szállásként a vízparton verünk tábort. A főétkezés a vacsora, hazai hozott termékek börzéje, ki mit talál, azé. Másnap ismét gyönyörű partszakasz, a partifecskék birodalma… Kikötni sohasem egyszerű, ha nincs stég vagy egy nagyobb törzsű bedőlt fa. A legemlékezetesebb esemény, amikor az ukrán–magyar határon elfogyott a cigarettám. Kínomban röhögtem, hogy ez csak velem történhet meg itt, a cigicsempészek Mekkájában. A határőrök kérdezősködtek, merre-hová tartunk, láttunk-e vízen közlekedőket. A következő nap esős-borús idő lett, igen erős szembe széllel, amiben még a fiúknak sem volt részük. Már látszik Tokaj. Több tíz kilométeren keresztül 60-70 cm-es hullámok… Ervin kimerült, segíteni kell! De hogyan lehet egy kajakot biztonságosan vontatni? Nincs fék, csak kötél… Egy-két órába beletelt, mire megtanultuk, hogy egyszerűen a csónaknak mellé kell kötni. A szél elállt, a logisztika működött, Berti már várt minket. Kikötés, málházás, irány egy fogadó, tokaji bor, halászlé, irány haza.

– Aztán egy év pihenő következett…

– Igen, és 2013-ban Tokajban szálltunk vízre, és a Tisza-tónál fejeztük be a túrát, a Szabics-kikötőben, három nap és 136 km megtétele után. Gergő és énmellém most Hegedűs Zoltán és Balogh Tamás csatlakozott. Az előző évihez képest iszonyú fülledt meleg volt, mentünk árnyékot keresve egyik partról a másikra, a sapkánkat nem győztük vízbe mártani. A nyárfák ontják a pihéket, akár a sűrű hóesés. Fáradtak voltunk, egy stégnél megálltunk, a srácok azonnal alszanak. Jön a tulaj felháborodva, mit képzelünk, ez magánterület. Fenyegetőzik. Ez az igazi magyaros vendégszeretet? Este sikerült kikötni. Az iszapos parton, a fák közé beszorult a meleg. Reggel fáradtabb voltam, mint este. Másnap délfelé találtunk egy lagúnabejáratot, a lombkoronák összeértek a víz felett, hűvös helyet ígér. Bemegyünk, csodálatos jacht-kikötő. A lagúna végén szabad strand, büfé, rengeteg ember, árnyék sehol… Tiszafüreden megálltunk, nem mentünk tovább.

– 2014-ben Nagyrévig jutottak, ez 146 kilométeres út volt három nap alatt…

– Most a három kajakos Veress Péter, Hegedűs Zoltán és Sápi Gergely volt, a logisztikai munkát Bíró József segítette. A Tisza-tó szépségeinek megismerése, nyugodt természeti környezet volt a cél. Kiskörénél nem akartak zsilipelni, pedig előre be voltunk jelentve. Az éjszakákat szabad kempingben töltöttük. Nagyrévnél kíváncsiságból átmentem a túlpartra, a motort lekapcsoltam. Indulni kellett volna, de Berrta nem indult be, és én a vízen evezővel – kevés ráhatással – sodródtam lefelé. Gergő és Peti két kajakkal, árral szemben vontattak vissza. Utunkon ez volt az egyetlen technikai probléma. A következő évben jutottunk el Szegedre 116 km megtétele után. Gergő és én, mint mindig, és csatlakozott Balogh Tamás kajakkal. Most Zákány Richárdra hárult a logisztika. Az első szálláshely Csongrádon volt a kempingben. Telt ház, rengeteg ember. A szálláshely a parttól kb. 300 méterre, ezért nem hagytuk a vízen a járműveket. Nem volt könnyű… Reggel csodálatos időre ébredtünk, irány Szeged. Mártélynál rövid pihenő a szabadidőközpontban. Tíz méter magas, meredek, homokos part várt a büfénél. Nem kalkuláltuk be, hogy délben iszonyú forró a homok, sajgó talpakkal értünk célba. Hetekig fájt a talpam… Végül az utunkat a szegedi szabad strandnál fejeztük be.

– Úgy tervezték, hogy az utolsó, Szeged–Zalánkemén szakaszt öt nap alatt teljesítik, de csak az idén tudták befejezni a teljesítménytúrájukat. Mi történt?

– Tavaly Gergő és énmellém Nagy Robi csatlakozott. A Szegedi Sporttáborból indultunk a vízi rendészeti őrshöz abban a boldog tudatban, hogy mindent elintéztünk, ami a vízi határátlépéshez szükséges. Regisztráció után, okmányokkal ellátva irány Magyarkanizsa. A szerb határőrsön azonban kiderült, hogy okmányaink nem megfelelőek, ezért azonnal vissza kell fordulnunk. Huszonnyolc kilométert árral szemben eveztük vissza Szegedig. Másnap városnézés, pihenés, utána a Maroson tettünk egy túrát, némileg kárpótlásként. Az idén Balogh Tamás csatlakozott hozzánk. Okulva a tavalyi kudarcból, a vízihatár-átlépés elkerülése érdekében Röszkénél, közúton keltünk át Szerbiába a kajakokkal. Kanyó Ervin segítségével kapcsolatba léptünk Sarnyai Csaba és Kanyó János magyarkanizsai Tisza-barátokkal. Ők szereztek nekünk egy tiszai ladikot motorral, üzemanyaggal. Csaba vendégül látott bennünket a saját kempingjében, reggel pedig ízelítőt kaptunk a helyi gasztronómiából. A motoros ladikkal hamar megbarátkoztam, így elindultunk. Az óbecsei zsilip után mintegy 30 km-es szakaszon semmilyen település nem található. Csak egyetlen horgászt láttunk, ott a környezet ki volt alakítva megfelelő táborhelynek; meglepődtünk, hogy beszél angolul idősebb kora ellenére, mert nálunk ez nem természetes. Szeretettel fogadott bennünket. A sátrak felállítása után beszélgetés, közös vacsora. A túraruháim között találtam egy BIHARITE (Bihari Természetbarát Egyesület) feliratú sapkát, amit azonnal örömmel tett a fejére. Az út során nagyobb városoknál – Zenta, Ada, Titel – megálltunk egy-egy rövid városnézésre és a sörkészletünk pótlására. Közel a cél, alig 40 km. A Tisza lelassul, a felszínen sodródó hulladék, hínár összetorlódik. Egyre többször kell a propellert takarítani, a haladás nehézkes. A motor felforrt, megadta magát. Az Isten áldja meg Csabáékat, pótmotort is adtak, mert tudták, szükség lesz rá. Nagy az izgalom, 10 km van még hátra. Ekkor jutott eszünkbe, hogy ez a ladik nagyobb és súlyosabb, mint a Berrta, hogy fér el majd az utánfutón, és elbírja-e a súlyát a futó? A célba érés javított a hangulatunkon, főleg úgy, hogy mindent fel tudtunk pakolni az utánfutóra. Irány a szállás, és ahogy illik: vendéglő, vacsora, nótázás. Záróra után két órával már nem szolgáltak ki. Villanyoltás. Ebből értettünk. Hazaúton, Magyarkanizsán leadtuk a ladikot. Segítőinktől sajnos nem tudtunk elköszönni, mert éppen gyerekeket táboroztattak. Mi, akik ezt a túrát végigcsináltuk, hálás szívvel gondolunk rájuk.