Dél-bihari ragadványnevek

„Azt az egyet meg kell adni, / Hogy a Szűcs György falujában / Könnyű volt eligazodni: / Mivel ottan minden ember / Névhez jutott könnyű szerrel / Azon felül, mit az apja / Adott neki, meg a papja.” Arany János e sorokkal mutatta be humoros elbeszélő költeményének, A bajusznak a hősét, akinek – nagy bánatára – nem serkent ki a bajsza, s ennek folytán a falubeliek egy számára sértő névvel szólongatták.

Olvasóim előző írásomból megtudhatták, hogy honfoglaló őseink beérték egyetlen személynévvel, de ezt a gyakorlatot a keresztény hitre térítők eltiltották. Helyette felnőtteknek s az újszülötteknek az egyház által engedélyezett neveket adták. A társadalmi és gazdasági fejlődés a XIII. századtól kezdve szükségessé tette a családi, nemzetségi összetartozás nyilvánossá tételét. Ezt az igényt a vezetéknév feltüntetése oldotta meg.

Teltek, múltak a századok, s az emberiség, közöttük a magyarok létszáma nagymértékben gyarapodott. Általánossá váltak a sokgyermekes családok. Így egy-egy helységben seregnyi azonos vezetéknevű talált otthonra, ami az egyéniesítést megnehezítette. Ezt a keresztnevek azonossága még inkább fokozta. A falusi földművesek hagyományőrzése megkívánta, hogy az elsőszülött fiú az apa, a leány pedig az anya személynevét viselje. A többiek a helységükben közkedvelteket kapták. Mindezek következtében e kettős névadás sem töltötte be az egyéneket egymástól elkülönítő szerepet. Kétségtelen, hogy szükség volt egy harmadik névre is. A szakirodalom ezt ragadványnévként, ritkábban megkülönböztető névként tartja számon. Olykor a csúfnév is állandósult, bár a gazdája nem viselte jó szívvel. Arany ezt az érzelmi viszonyulást mutatta be versének főhősében.

Megismerve az egyéni nevek harmadik tagját, ideje, hogy e közlemény címében feltüntetett vidékről gyűjtött szemléltető példákkal folytassam. Nagyszalontán 1916–1918 között Szendrey Zsigmond gyűjtött ragadványneveket. Következtetése szerint itt a XIX. század második felében gyorsult fel a parasztság gazdasági megerősödése, és terjeszkedett a tanyavilág. E társadalmi másságban fokozottan szükség volt a személyi azonosság bizonyítására, s ezt a ragadványnevek feltüntetésével érték el. Fönt említett néprajzosunk félezernyit gyűjtött össze 120 családi névhez kapcsolva. Közülük a Baloghok vezetnek 200 ragadvány- vagy gúnynévvel. A kisebb létszámú Kenézek feleannyival sem büszkélkedhetnek, a Szabóknak s a Jámboroknak még negyede sem jutott. Az Aranyok a tizedik helyen állnak 20 adattal. Néhány példa közülük: Árva, Butykos, Condi, Dufla. Az említettek között költőnk nem szerepel, mivel ő a kevés értelmiségi közé lépett, s így korrektornak, majd kis- vagy másodjegyzőnek szólították.

A fekete-Körös-völgyi falvak magyar lakossága e névelemhez a XX. század végéig ragaszkodott. Egyik tanítványomnak 1968-ban készült gyűjtése szerint Gyanta községben 750 személy közül 133-nak volt ragadványneve. Ellenben igen meglepő, hogy a többi helységektől eltérően ezeket nem legelöl, hanem a vezetéknevet követően használták. Ismerkedjünk meg a leggyakoribb családnevekkel: Boros, Bálint, Köteles, Szatmári, Varga. A ragadványnevek eredetének egyik érdekessége, hogy többségükben valamelyik előd keresztnevét őrizték meg az utódok: András, Balázs, Bálint, Ferke, Palkó, Rebi. Ámde nem hiányoztak az egyedi keletkezésűek, sőt a gúnynevek sem: Csiszlik, Durrancs, Fasírt, Mérges, Ropogó.

Haladjunk tovább a Körös felső folyása mentén! Az itteni falvak magyarjai ragadványnevükkel kezdik a bemutatkozást, ezután következik a család-, majd a keresztnév. A Belényesi-medencében hét, magyarok is lakta települést találunk. A néprajz kutatói számára ezek egytől egyig aranybányák.

Friss diplomásként 1945-ben éppenséggel Köröstárkányba, a csupán magyarok lakta községbe neveztek ki tanítónak. Ennél nagyszerűbb helyet keresve sem találhattam volna. Virágzott a néphagyomány: balladák, dalok, helyi tánc, és a kétszáz évvel ezelőtti magyar nyelven szóltak egymáshoz. Beszélgetésük közben vagy bemutatkozáskor ragadványnevüket említették. Akadt olyan kisdiákom, aki érdeklődésemre így felelt: „Én Dádó Feri vagyok.” (Valójában az Antal családhoz tartozott.) Később az egyik tehetős gazdától érdeklődtem, ki ő. „Bugyi Gábornak hívnak” – volt a felelet. Valójában ő Gyulai Gábor volt. Csodálkoztam, hogy nem szégyelli kissé humoros nevét. Egyhamar rájöttem, hogy a ragadványnevek ismerete itt nélkülözhetetlen. Az előzőekhez hasonlóan Tárkányban is csokorba szedtem a gyakoribbakat: Barka, Bunti, Csánya, Dádé, Fakuc, Kuké, Lele, Picskony, Suba, Vízi. Vezetékneveik hagyományosak és jól hangzanak: Antal, Bunta, Benedek, Gyulai, Oláh, Szatmári, Tamás, Vura. A leggyakoribb személynevek: Ferenc, István, Gábor, László, Károly, Péter; illetve Erzsébet, Julianna, Eszter, Teréz, Zsuzsanna.

Ottlétem óta bő két emberöltő telt el, ami azt is jelenti, hogy az egykori falusi életforma jelentősen átalakult. A megkülönböztető és a gúnynevek csökkenéséről, sőt eltűnéséről tanúskodhatom. Búcsúzásként ennek okait igyekszem kideríteni. 1) a keresztnevek választéka bővült, s így – a vezetéknévvel együtt – az illető egyéniesítése megoldódott; 2) csökkent a földművelésből élők aránya, a fiatalság a közeli ipari létesítmények alkalmazottja, s ezzel a ragadványnevet felváltja a munkahely említése; 3) az örökölt családi birtok mindinkább mások kezébe kerül, az értékesítési okmányokon csupán a családi s a keresztnevet tüntetik fel; 4) végezetül az érzelmi tényező: a közéletbe lépő nemzedék egyik-másik tagja szégyelli a kellemetlen hangzású s a csúfneveket, igyekeznek megszabadulni tőlük.

A XXI. század gondolkodó tagjai megelégszenek családi és utónevükkel, kivéve az újrakeresztelkedő frontembereket, akik a rockegyüttesekben zenélnek, énekelnek. Soraimat az általuk választott nevekkel zárom: Joy, Jolly, Hobo, Bill, Johan, Suzy, Sandy s a többiek.

Dánielisz Endre