Rajtvonalon

A Szigligeti Színház két legfiatalabb tagja, TRABALKA CECÍLIA és SEBESTYÉN HUNOR a rajtvonalon áll: a fiatalember második évadját kezdi, az ifjú hölgy az elsőt. Tanulmányaik során két alkalommal is egy közösséghez tartoztak – először a marosvásárhelyi egyetem első évén, majd ugyanott a mesterin. Most pedig a nagyváradi társulatnál.

Véletlenül, habár hasonló konok meggyőződéssel állítják mindketten, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Egyetértek. Leszögeztük ezt már a beszélgetés elején, végig meg is maradt a közvetlen, nyílt, őszinte hang. Nagyon jólesett két „egy húron pendülő” fiatal mindenféle póztól mentes szavait hallgatni pályaválasztásról, a tanulóévek örömeiről és göröngyeiről, valamint arról, mit várnak, mit szeretnének elérni a közeli és a távolabbi jövőben.

A megszokott indító kérdésre, arra, hogyan döntöttek a színészi pálya mellett, eléggé különböző választ adtak. Trabalka Cecília szegedi születésű, és elmondása szerint már gyermekkorában elhatározta, színész lesz. Sokat járt színházba, nagyon szerette mindazt, amit a színpadon láthatott: prózai darabokat csakúgy, mint az operát vagy operettet. Első, talán legmaradandóbb élményének Csehov 1999 táján látott Platonovját tartja, Telihay Péter rendezésében. Később színjátszózott is, azaz a szegedi fiatalok jó nevű csapatában, az Egyetemi Színházban szerepelt. Hallotta, hogy Marosvásárhelyen nagy hagyományú színi egyetem van, elhatározta, megpróbálja ott. Sikerrel járt.

Sebestyén Hunor székelyudvarhelyi, a kamaszkori pályaválasztási tervei a sport és a film világa közt feszültek, de középiskolásként a Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportban játszotta Rómeót és A dzsungel könyvében Ká szerepét. „Innen nehéz volt nem színésznek menni”, zárja le a gondolatsort. A pályaválasztók első-másodéves kori csalódásával kapcsolatos érdeklődésemre – amikor sokan úgy érzik, a választott szak nem is igazán az, amivel egész életen át foglalkozni akarnak – láthatóan szívesen válaszol, csak helyesbíti a kérdést mondván, hogy nem csalódásról van szó az ő esetében, hanem megtorpanásról. Első év végén ugyanis azt érezte, mindenképpen szüksége volna változásra, sikerült is másodévre átigazolni Kolozsvárra, ami nagyon feltöltötte.

Cecília figyelmesen hallgatja Hunor szavait, és amikor átveszi a szót, kiderül, nála az egyetem befejezésekor jelentkezett a kétely, hogy vajon jó lesz-e, amit ő egész életen át csinálni fog. És azóta is gyakran érzi, tulajdonképpen folyton megvan benne a kételkedés.

Miért, hogyan jött képbe Nagyvárad, Szeged, Székelyudvarhely, Marosvásárhely és Kolozsvár közben vagy dacára? Válaszuk ezúttal hasonló: Cecília elmondása szerint Váraddal kapcsolatosan került „olyan kommunikációs közegbe, ami kifejezetten ösztönözte a választást”, Hunort pedig, aki végzés után egy évig a vásárhelyi Spektrum társulatban játszott, a váradi színház találta meg egy szerepre: a Buborékok Róbert szerepére. Felajánlották a maradást, de a Spektrumnál kitöltötte az egy évet, és azután jött vissza. Jó döntésnek tartja, bejött neki a változás, sőt érzése szerint kifejezetten feldobja. Cecília is nagyon jól érzi itt magát, örül, hogy itt lehet.

Hasonlóan vélekednek a társulati fogadtatásról is, mondhatni egyhangúlag örömet éreztek, abszolút pozitív hozzáállást, amit végeredményben természetesnek tartanak, hisz minden társulatban szükség van fiatalokra. Slawomir Mrozek Tangó című darabjának nagyon jól sikerült váradi változatában mindketten játszanak, és az évad soron következő munkáiban is részt vesznek. Ennek kapcsán érdekelt, nem riasztotta-e el őket ez a „mélyvízi” munkarend, de válaszuk ismét hasonló volt: így van rendjén, hogy dolguk legyen, hisz nincs sok fiatal a társulatnál. Cecília azt is hozzátette, szerep körüli „tolongásra” eddig nem került sor, reméli, nem is fogja őket hasonló utolérni, s ha netán egyszer mégis, akkor a már most meglévő csapatszellem biztosan segíteni fog megoldani.

Innen már egyenes út vezetett a szerepálmok felőli kérdezősködéshez, Hunorral még viccelődve is, hogy aki diákszínjátszóként Rómeót alakíthatta, álmodozhat-e még másról? Azonnal rávágta, szívesen eljátszaná újból, de ha Rómeót nem, hát van annyi csodálatos férfiszerep, igazán nem lehet oka panaszra. Számára a legfontosabb, hogy a felkínált szerepben megtalálja önmagát, mert csak akkor jön létre az igazi kommunikáció, ami majd a nézőre is erősen hatni fog. Cecília véleménye, hogy a színház, a színjátszás épp változóban, átalakulóban van, a közönség is alakul, a színésznek is változnia szükséges, ezért számára nem egy-egy darab stílusa a mérvadó, és kiemelni sem szeretne egy-egy vágyott szerepet, de reméli, pályája során sok jó emberi találkozásban lesz része, mind szerepek, mind emberek viszonylatában.

A jövőjüket Nagyváradhoz kötődően képzelik-e el, vagy esetleg máris tervezik a továbblépést? – kérdeztem. Ők pedig frappánsan válaszoltak: Hunor kapcsolódott Cecília előző gondolatához, a változáshoz, és azt mondta, amíg jól érzi magát, mindenképpen marad, s ha bármi lényegbevágóan változni fog, akkor az majd úgyis kialakul. Cecília „épp megérkezni próbál”, vagyis elmenésre nem gondol, de annyi minden történhet időközben, hogy abban bízik, mindig elég bátor lesz, amikor szükség lesz a változtatásra. Elhamarkodni nem szeret semmit, egy-egy helyzetet sok minden befolyásol, a megfontoltság talán később is segíteni fogja.

A két fiatal művész lelkesedése egyértelműen meggyőzött, örülnek a váradi jelenlétüknek, a közönséget elfogadónak és befogadónak tartják. Hunor külön kiemelte, hogy boldog, amikor a néző szemében ugyanazt az érzést látja, mint az ő színpadi figurájáéban, mert ez az igazi találkozás az újjal, a még nem ismerttel, ez az igazi közös munka a színész és a néző között.