Felfejtett titok

Úgy érzem, sikerült megfejtenem az egyre több gondot okozó nagyváradi közlekedési káosz titkát: rájöttem, hogy polgármesterünk valójában egy zseniális túlélési tréninget talált ki nekünk, merthogy a mai zűrzavaros világban sosem lehet tudni, mi történik egyik napról a másikra. Az pedig elképzelhetetlen számára, de számunkra is, hogy kilencszáz évnél idősebb városunkat egyszerűen elsöpörje egy erre vetődő észak-koreai rakéta, rebellis meteor vagy idetévedő kóbor népek. Nem, erre fel kell készülnünk.

A városatya bölcs észjárását dicséri, hogy így nyíltan, ahogy az előbbi mondatban én tettem, nem akarta riogatni a váradiakat, egy-egy pánikroham ugyanis többet árt, mint használ a túlélésnek és vele rokon nemes ügyeknek. De nem akart a katasztrófához szoktatásról lemondani, ezért gondolta ki a módszeres, komoly edzési programot.

Eleinte nem gyanakodtam, talán mások sem, amikor itt-ott feltűnt egy-egy gödör, szépen körülkerítve, nehogy beleessen valaki; nem tűnt fel, hiszen a serény tevés-vevés régóta jellemző a városi útépítőkre. Még az is emberileg elfogadhatónak mondható, hogy a sivatagi hőségben, amivel az időjárás nyáron kedveskedett a kánikula híveinek, nemigen serkentette munkára az illetékeseket, de a gödrökkel azután sem történt jóformán semmi. Illetve bocsánat, történt: valószínűleg az éjszaka leple alatt osztódással megszaporodtak. Egyre több utcában egyre nagyobb árkok nyíltak, behemót csövek is megjelentek az árkok mellett, a városi közlekedés kezdett rémálommá válni. Személyes érintettségemet sem hagyhatom szó nélkül, nemcsak a napi legalább két őrületközeli lelkiállapot miatt, hanem mert akkor kezdett pislákolni a megértés lángja: ez nem útjavítás, nem csőcsere, hanem zseniálisan álcázott, túlélésre felkészítő haditerv.

Utcánkban, amely egyenesen vezet az egyetem, illetve a temető felé, közben érintve három újonnan épült középiskolát, a hajdani kaszárnyaépületeket birtokba vevő közhivatalokról nem is beszélve, napra pontosan az iskolakezdéshez igazodva megnyitottak a műszaki paramétereknek tökéletesen megfelelő, nagyszabású munkatelepet előbb az egyik oldalon, majd az egyetemi tanévnyitó közeledtével a másikon, ezt követően pedig a becsatlakozó út kellős közepén is, nehogy véletlenül az ott lakók hátrányban érezzék magukat. Amíg csak a park felőli oldal mintázta a bombatámadás utáni állapotot, egy-két napig munkásokat is lehetett látni, a klasszikus felállásban: egy a gödörben, legalább négy kint, a stratégiai megfigyelőhelyeken. Aztán közel két hétig az élőlényeket csak a növényzet, a madarak és néhány kóbor macska képviselte, de az említett újabb telephelyek megnyitásával a munkagépek mellé megérkeztek az üzemeltetőik is. A forgalom ennek megfelelően tovább bonyolódott, ismételten igazolva: mindig lehet rosszabb is. Viszont magamból kiindulva jelenthetem: a tréning hasznosnak bizonyult, kezdjük megszokni. Magyarán, ha sötét külső erők megpróbálnak káosz segítségével irtani bennünket, nem fog nekik sikerülni.

Egyvalamire nem lehet felkészülni, úgyhogy arra az esetre egy régről megtanult bölcs tanáccsal szolgálnék: ha egy zuhanó atombombát látunk, nézzük meg jól, mert többet az életben nem látunk majd hozzá hasonlót!