Feltöltődni jön vidékünkre a táncos

Hosszú évek óta járja a Partiumot, oktatja a szépet, a jót. Néptáncosként értéket hoz tájainkra, ugyanakkor kutatja is a kéz- és lábmozdulatok, az évszázadok formálta mozgás kincseit, amelyekben megannyi öröm és bánat rejtezik. HERCZ VILMOSSAL, a Debreceni Népi Együttes művészeti vezetőjével egy székelyhídi tánctábor kapcsán váltottunk szót.

– Hogyan és mikor ismerkedett meg a néptánccal, a hagyományőrzéssel?

– Nagyon régen volt már. Ha jól emlékszem, 1988-ban a Virágkarneválra toborzott statisztákat a Debreceni Népi Együttes utánpótlás-vezetője, és én is jelentkeztem. Falusi gyermek lévén, látva az ottani forgatagot, nagyon izgultam. Ez volt az első fellépésem. Nem magyar néptáncot mutattunk be, hanem a Nils Holgerssont és a ludakat ábrázoló virágkocsit kísértük, miközben lappföldi táncokat próbáltunk hitelesen előadni. Megragadtam az együttesnél, azóta is ott teszem a dolgom.

– Önöknél több korcsoportban is ropják a táncot. Hogyan látja, hány éves kortól érdemes elkezdeni a foglalkozást a gyermekekkel?

– Jelenleg hét korcsoportban folyik nálunk a munka, az óvodásokkal kezdődően. Mi azt szoktuk mondani, hogy azt a gyermeket, aki kibír egyórányi foglalkozást egy szünettel, azt már elkezdhetjük elvarázsolni a szép mozdulatokkal. Kedvcsinálóként népi játékokkal, mondókákkal indulunk, és ahogyan haladunk a korcsoportokkal előre, egyre inkább a néptáncmotívumok elsajátítása kerül előtérbe. A felső tagozatos diákokkal így jutunk el a szerkesztett műsorok előadásáig.

– Előfordult-e már, hogy testalkata miatt eltanácsoltak egy gyermeket a tánctól? Illetve mennyire alakítható, formálható az emberi külső?

– Abszolút alakítható, fejleszthető az emberi test, ezért még nem fordult elő az, hogy bárkit is elutasítottunk volna. Sőt, még profi szakemberek is fordultak hozzánk segítségért. Például említhetem a DVSC egyik edzőjét, aki tanítványait hozta magával, hogy tanítsuk őket táncolni. Vannak olyanok, akik valóban némi súlyfelesleggel kezdik el a táncolást, de ezt idővel, többet edzve ledolgozzák. Csapatban dolgozunk, így mindenki motivált, hogy megfelelő színpadképet nyújtson.

– Elhangzott, hogy többet edzenek. Ez azt jelenti, hogy a színpadi próbákon túl is fejlesztik az állóképességüket?

– A táncosok alapozó tréningen vesznek részt, hisz szükség van a jó erőnlétre ahhoz, hogy akár két órát is kibírjanak folyamatos táncolással. Többletmegterhelést jelent, hogy a párt is mozgatni, forgatni kell, nem beszélve a táncokat kísérő éneklésről.

– Több évtizedes szakmai tapasztalata alapján ön szerint a hagyományőrzés milyen irányba halad, mennyire elfogadott a nagyközönség részéről, illetve mennyire hátráltatja az egyre inkább globalizálódó világ?

– A Fölszállott a páva tévés vetélkedősorozat sokat segített a műfajnak. Mi is éreztük ennek a hatását, egyre többen jelentkeztek nálunk, hogy táncolni akarnak. Immár közel háromszázan vagyunk, így nagyon sakkoznunk kell a próbaidők beosztásakor. Kétségtelen tény, hogy napjainkban tömegméreteket öltött a hagyományőrzés felé fordulás, és ez nagy öröm számunkra, ugyanakkor nagy feladat is egyben, hogy mindezt megőrizzük. A fiatalok virtuális térből való kiszakítása és valódi élményt adó közösségekbe terelgetése a cél.

– Évek óta átjár Erdélybe néptáncot tanítani. Különbözik-e bármiben is az itteni munkája a magyarországitól? Arra gondolok, hogy kap-e bármilyen plusz töltetet. Vagy sokak túlmitizálják ezt a kérdést?

– Abszolút létezik a többlet, amit itt kapunk. Azt szoktam mondani az otthoniaknak, hogy feltöltődni megyek a határon túlra. Mi pedig azt a tudást hozzuk az ittenieknek, amit az évek során megszereztünk. Főként Bihar megyében és a Szilágyságban járunk tánccsoportokhoz, s elmondhatom, hogy minimális rásegítésre van csupán szükség. Érzik, magukban hordozzák az itteniek a tudást.

– Ezek szerint igaza volt annak az ismerősömnek, aki azt mondta, hogy a magyar emberek zsigereikben hordozzák a néptáncot. Megtörtént, hogy aprócska gyerekek, akik addig soha nem láttak néptáncot, a zene hallatára autentikus népzenei elemeket hordozó mozgásba kezdtek…

– Ez teljességgel így van, a régi gyűjtések során készült filmfelvételek ezt alátámasztják. De manapság a közösségi oldalakon is látni olyan videókat, amelyeken a leánykák a zene hallatára elkezdenek térdből rugózni, lábujjra emelkednek, a fiúcskák pedig ösztönösen a lábukat csapkodják.

– Eddig csak a hagyományápolás pozitív oldaláról beszélt, de nem hinném, hogy hiányossággal nem szembesült a vidékünket járva…

– Mielőtt elmondanám, mit hiányolok egyes helyeken, azt még meg kell jegyeznem, hogy Székelyhídon sikeres hagyományőrző táborokat szerveztek az utóbbi időben. Ez nagyon fontos, és ezeken az alkalmakon nemcsak a néptáncot tanulják meg a fiatalok, hanem népi hangszerekkel is ismerkednek. Magam is meglepődtem, hogy milyen hamar sikerült előcsalogatniuk a citerából a hangokat. Amire jobban oda kell figyelni, az a megfelelő népviselet. Tisztában vagyok vele, hogy elég drágán lehet csak beszerezni a tájegységek ruházatát, de erre törekedni kell; a Csárdáskirálynő című operettet idéző, piros pártás ruhácskákat el kell felejteni.