Aki idén nyáron délen telelt

A furtai (Hajdú-Bihar megye, Magyarország) JUHÁSZ BENCE még csak most fogja betölteni a 18. esztendőt, mégis annyi minden történt vele, hogy másnak egy életre elegendő lenne. Fél emberöltőnyi életéről a berettyóújfalui Nadányi Zoltán Művelődési Házban adott számot. Több mint két hónapot töltött Argentínában, így volt miről beszélgetni.

– Két évvel ezelőtt készítettük el a családfát, amiből kitűnik, hogy szinte minden felmenőm furtai származású. A család elsősorban református, de az apai nagymamám „sorosi” volt. (Így hívták azokat, akik keresztet vetettek étkezés után, a katolikus templom melletti utcában.) Anyukám óvónő, édesapám kamionsofőr. Van egy bátyám. Furtán jártunk óvodába és általános iskolába. Az én osztályom volt az első, amelyben románul tanulhattunk heti négy órában, és egy órában népismeretet is tanítottak. Az iskolában azért vezették be a nemzetiségi oktatást, hogy megmaradjon az intézmény, és szerencsére még most is működik. Hatodikig románt tanított és osztályfőnököm is volt a brassói származású Pop Katalin; ő a közelmúltban felkért, hogy fuvolázzak a kiállításán. Bartók román táncait játszottam; a fuvolára és gitárra írt kottát az Egyesült Államokból rendeltem meg, mert Magyarországon nem tudtam beszerezni.

– Mikor kezdtél el zenével foglalkozni?

– Furtán nagy hagyománya volt, van a citerázásnak, ezzel én is próbálkoztam, de pár év múlva abbamaradt. Negyedik osztályos voltam, amikor elkezdtem a zeneiskolát, mert tetszettek azok a bemutatók, amiket az újfalui zeneiskolások tartottak a suliban. Egyszer átemelték a kürtöt a fejem fölött, és egy csomó nyál csorgott a nyakamba. A hideg is kirázott. Ez az incidens meg is határozta a zenei pályámat, ezért esett a választásom a fuvolára. Sólyom Edit tanárnő is akkor érkezett Újfaluba, és én azóta is az ő növendéke vagyok. Szilágyi Péter bácsi 2012-ben, egy „Év hangszerese” verseny után meghívott egy zenekari próbára, és ott ragadtam. Részese lehettem a május elsejei ébresztőknek, és neki köszönhettem első nemzetközi szereplésemet Fehéroroszországban. Mivel kisebb voltam, nem sok minden maradt meg bennem erről az útról, csak az, hogy ekkor kaptam új hangszert, amin nagyon sokat gyakoroltam. Az is eszembe jut, ha visszagondolok, hogy sikerünk volt, és ott még láthattam hatalmas Lenin-szobrokat… Aztán Péter bácsi halálával a zenekar se működött úgy, mint régen, bár most Hegedűs Imre vezetése alatt újra visszajönnek a régiek egy-egy szereplésre. A mostani karmesterünk a nagyváradi filharmonikusok első trombitása.

– Mikor fordult az érdeklődésed a nyelvtanulás felé?

– Sajnos a román nyelv tanulását nem vettük komolyan, utólag már bánom, de így jártam a némettel is. Úgy gondoltam, olyan iskolába megyek, ahol más nyelvet tanulhatok. Sokáig az olasz volt a favorit, de végül a debreceni Fazekas Gimnáziumot választottam. Valószínűleg jól döntöttem, mert az intézmény a 10. legjobb gimnázium volt 2017-ben Magyarországon. A 0. évfolyamon spanyolt tanultunk, majd a nyári szünetben hárman az angolt is elkezdtük, hogy ne a nulláról induljunk az első osztályban. Akkor jártunk a családdal Barcelonában, ahol nem szívesen beszélnek spanyolul, de mivel még angolul semmit sem tudtam, így nem volt a vendéglátóknak más választásuk. Nagy élmény volt, hogy megértettem őket! Első osztálytól kezdve a történelmet, matematikát, földrajzot és a civilizációórát spanyolul tanuljuk. A spanyol nyelvet még most is heti hét órában tanítják. Az utazásaim is megerősítettek abban, hogy milyen fontos a nyelvtudás. Ott van egy ember, akinek semmi köze Magyarországhoz, más kultúrában nőtt fel, és mégis tudsz vele beszélni. Szeretek nagyon beszélgetni, de nehezemre esett más nyelven megszólalni. Ezen segített a „nagy utazás”, és sikerült is leküzdenem ezt a gátlásomat.

– Hogyan jutott eszedbe, hogy Argentínában telelj, nyáron?

– A gimnázium révén több argentint megismerhettünk, akik spanyolul beszélnek, de argentin akcentussal, ami nagyon tetszett. Nagyon szerettem volna eljutni hozzájuk. Néztem a cserediák-programokat, de azt nem a mi pénztárcánkhoz szabták. Buenos Airesben sok magyar él, és Zsófi néni, a tanárnőm felvette a kapcsolatot az ottani közösséggel. Szerencsére talált nekem egy befogadó családot.

– Hogyan teltek az első napok?

– Először utaztam repülőn, még szerencse, hogy Frankfurtban volt öt órám az átszállásra. Már ott, míg várakoztam, jóban lettem sok hazafelé tartó argentinnal. Kíváncsiak is voltak rám, és mikor megszólaltam spanyolul, mindenki nagyon közlékeny lett. Nagyon vidám „latin” út volt, nevettek, kiabáltak az utasok, hamar eltel az a 13 óra. A család, Gorondi István és Haynal Edit, várt a repülőtéren. Nemcsak a szülők, hanem a gyerekek is beszélnek még magyarul. Pontosabban a szülőknek inkább már spanyolul válaszolnak, de velem csak magyarul társalogtak. Örültek ők is, hogy ott vagyok. Már nem érkeznek magyar bevándorlók az országba, így megőrizték a régi nyelvet, amit hoztak magukkal, például jégszekrénynek hívják a hűtőt, itt-ott helyett itten-ottant mondanak. A vendéglátóim a II. világháború után, de még ’56 előtt telepedtek le, de találkoztam olyanokkal is, akik az I. világháború után érkeztek, ők Argentína más részén élnek. A fővárosban, ahol a külvárosokkal együtt majdnem 15 millióan élnek, egy hónapig laktam a San Isidro negyedben. A szomszédos Olivos negyedben van egy magyar alapítású iskola, oda jártam én is. Az intézményt Pesti József jezsuita pap alapította 1966-ban. Már megszűnt a magyar oktatás, de ápolják a magyar hagyományokat. Egyenruhájuk piros-fehér-zöld, és éneklik a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, amit azért inkább csak a dallamáról ismertem fel. A magyar és az argentin zászlót minden reggel felhúzzák. Június 27-én, Szent László napján pedig legendákat olvastunk fel a nagy királyról spanyolul, én pedig egyet magyarul is, elénekeltük a magyar és az argentin himnuszt. Az órákon nincs olyan követelmény, mint nálunk, talán azért, mert a tanulmányok végén nincs érettségi. Nagyon sok barátot szereztem, főleg azután, hogy egyszer adtam egy minikoncertet fuvolával. Mindenki meg akart ismerni.

– Volt-e alkalmad országjárásra a tanulás mellett?

– A téli szünetben felkerekedtem, mert azt beszéltük a szüleimmel, hogy ha már itt vagyok, lássak minél többet, ami nagy feladat, hiszen a világ 8. legnagyobb országáról van szó. Mindent egyedül intéztem, és mindenhová repülőgéppel utaztam a nagy távolságok miatt. Ha szerencsém volt, akkor olcsón. Kivéve, amikor Patagóniába mentem, ott a síszezon miatt igen borsosak voltak az árak. Az Iguazú vízeséshez vitt az utam először, ezt a világ hét új csodája egyikének tartják. Nem érdemtelenül. Itt töltöttem egy hetet, átmentem Brazíliába is, és tettem egy egynapos kitérőt Paraguayba is. Vettem legalább egy rövidnadrágot, mert ott olcsóbb, és tél ide, tél oda, északon rekkenő hőség volt. Aztán másfél hetet töltöttem magyar származású egyetemistáknál, akiket még Debrecenből ismertem. A vendéglátóim a középosztályhoz tartoztak, de a vidéken szembesülhettem a mélyszegénységgel, amihez hasonlót Magyarországon nem tapasztaltam. Azt hiszem, míg van mit innunk, van mit ennünk, nincs okunk panaszra. Ott találkoztam egy fiatalemberrel az ország északnyugati részéből, ahol az indiánok élnek 3500–4000 méter magasan. Lenyűgözött, hogy minden hegy más színű volt. Egy polgári életet élő indián családnál töltöttem egy hetet, a hétből egy napot pedig Bolíviában, ugyanis közel volt a határ. A pirított hernyót azért nem mertem megenni, de a kukoricacsuhét megkóstoltam, hiszen abban sok ételt főztek, főleg marhahúsból… Aztán jártam még egy hetet az iskolában, de még elutaztam Patagóniába, Barilochéba, ahol tombolt a tél… 12 napot töltöttem ott olasz származású vendéglátóimnál, akikkel a közeli Chilébe is átjutottam, átszelve az Andokot. Csodálatos élmény volt ez a hegyek és a kék tavak világában. Voltam még délebbre is, El Calafatében, ott megnézhettem a világ 4. legnagyobb gleccserét, a Perito Morenót. Épp akkor levált egy 70 méteres jégdarab, és lezuhant a mélybe. Ehhez hasonlót még sohasem hallottam. Az utolsó állomásom a „világ vége”, Ushuaia volt, ez hivatalosan is a világ legdélebbi városa. Ott pár hideg, csendes és nyugodt téli napot töltöttem. Sok mindent átgondoltam, és belegondoltam, milyen szerencsés is vagyok. Azóta másképp tekintek az életemre. Egy percig sem éreztem a 77 felejthetetlen nap alatt, hogy idegenben vagyok, több mint tízezer kilométerre a hazámtól. Csak a repülőn visszafelé, ahol komor hangulat uralkodott, és nem volt egy pisszenés sem. Na, gondoltam, Bence, mindjárt otthon vagy Európában, távol a pezsgő dél-amerikai élettől.