A betlehemi csillag

Jézus születésének hírnökeként tartjuk számon az úgynevezett betlehemi csillagot. De mi is lehetett ez az égi jel, és mikor tündökölt a kétezer évvel ezelőtti égbolton?

Ma a csillagászati kronológia tudományának jóvoltából állíthatjuk, hogy a rendkívül ritka égi látványosság a Jupiter és a Szaturnusz bolygók háromszori együttállása lehetett. A szenzációs égi jelenség a Halak csillagképben következett be, mégpedig – a mai naptárunkat használva –, időszámításunk előtt 7-ben. Az említett időpontban látványosabb üstökös vagy szupernóva nem tűnt fel az égen, no és mitológiailag is az előzőekben említett látványosság az esélyesebb a titok magyarázatára.

A Jupiter a régi héber mitológiában királyi csillagként, míg a Szaturnusz a zsidóság legfőbb csillagaként szerepel, a Halak csillagkép pedig a születés és a Messiás csillagképe volt. Így a Halakban a két „fő csillag” háromszori együttállása és szinte összeérése (természetesen ez csak látszólagos, és csak a Földről nézve volt ilyen) jelenthette az égi jelet a messiásvárás beteljesülésére. Legalábbis ezt hihették a „napkeleti bölcsek”. Ők bizonyára Babilóniából elindult és Jeruzsálembe, majd Betlehembe szerencsésen meg is érkezett papcsillagászok lehettek, akik tiszteletüket kívánták tenni a zsidók megszületett királya előtt. A többit már a Bibliából ismerjük. Azt azonban csak a mai tudományok segítségével tudhattuk meg, hogy a „betlehemi csillagként” fennmaradt bolygóegyüttállás i. e. 7-ben történt, ezért a Gergely-naptárnak ma hét évvel többet kellene mutatnia.

Vallástörténeti érdekesség az is, hogy Jézus születésének ünnepét csak a IV. század második felében tette december 24-25-re a keresztény egyház, mégpedig azért, mert a régi római naptárban ekkor volt a téli napforduló időpontja. (Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be.) Régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték. Ilyenkor az emberek máglyát gyújtottak, hogy elűzzék a sötétséget (ma ezt a szerepet a gyertya tölti be), az északi népek pedig az életet jelképező örökzöld fenyővel díszítették házukat. A pogány szokásokat nem nézték jó szemmel az egyház akkori illetékesei, és szinte parancsra változtatták meg, továbbá töltették ki keresztény tartalommal a december 24-ről 25-re virradó téli napforduló időpontját. Egyben eldöntötték azt is, hogy ez a nap lesz a jövőben Jézus Krisztus megszületésének ünnepe. (Előtte tavaszi időpontban csak kis megemlékezéseket tartottak Jézus születéséről.) Tehát sok-sok régi hagyomány és szokás útján-módján állt össze a karácsonyunk Jézus születésével, a fenyőfával, a rajta égő gyertyákkal, a tetején tündöklő csillagfigurával, mely a betlehemi csillagot jelképezi…

Ma már azonban nem is a rideg csillagászati, történelmi, matematikai és kronológiai adatok a lényegesek a keresztény hívő embereknek, hanem a szent karácsony átélt és bensőséges ünnepe.

Szoboszlai Endre csillagász-ismeretterjesztő, újságíró,

Debrecen