„Lövészárkok a lelkek alatt”

JANTYIK ZSOLT a Debreceni Művelődési Központ vezetője. A közösségi művelődés elkötelezett híve. Makovecz Imre és Beke Pál ’70-es években elkezdett közösségfejlesztési módszerének továbbgondolásával, gyakorlatba ültetésével szakmájának megújításán dolgozik, együtt debreceni kollégáival és a Nemzeti Művelődési Intézet szakembereivel.

A művelődésszervezés mellett több mint 30 éve zenél Jantyik Zsolt. A debreceni alapítású PG Csoport énekes frontembereként bejárta a világot, talán azért is, hogy felismerhesse: a világ egyik legélhetőbb, legjobb helye a Kárpát-medence. Dalszövegíró, zeneszerző. Amikor a Bikini együttes újraindult a ’90-es évek derekán, több slágert is írt nekik: Csak dolgozni ne kelljen, A szabadság rabszolgái, A hold keresői. D. Nagy Lajos, az együttes frontembere azt mondta, nem is tud választani a dalok közül, és ha lesz új lemez, akkor is szívesen dolgoznak együtt. Jantyik dalaiból, szövegeiből Világvége – szerelem címmel Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója rendezett darabot, Szomjas György Kossuth-díjas filmrendező pedig Alföldi rock címmel filmet forgatott róluk. Az idén Fekete Péter rendezésében mutatták be Petőfi Sándor János vitézének továbbgondolását, az Ezüstbojtár című alkotását. Az előadás fundamentuma egy szép kiadvány; Berettyóújfaluban a könyvbemutató előtt beszélgettünk a szerzővel.

– Éveken át visszajárt a faluba, ahol felnevelkedett…

– Valóban minden évben adtunk koncertet a békés megyei Ecsegfalván, sajnos az idén ez elmaradt. Kétesztendős voltam 1966-ban, mikor a szüleim itt kaptak állást. Édesapám pedagógus, édesanyám körzeti ápolónő volt. Lehet, hogy nagy volt a szegénység, de a szeretetből volt elég, és gyerekből is. Azóta felére csökkent a falu lélekszáma. Kisújszállásra mentem tanulni, egy olyan gimnáziumba, ahol 1983-ban Szabó Dezső érettségi tétel volt! Édesapám kifejezett kérésére lettem kollégista, mert ott dolgozott a legjobb barátja, és ő a szárnyai alá vett. Negyedikes voltam, amikor érkezett az öcsém is. Érettségi után képesítés nélkül tanítottam otthon, és a napközis diákjaimból két zenekar is formálódott, mire felcseperedtek. Nekik is nagyon fontos, hogy játsszunk a falunkban legalább egyszer; együtt találtuk ki a Gyere haza! fesztivált…

– Mikortól érintette meg úgy a zene, hogy azt gondolta, ez már több mint egyszerű hobbi?

– Az egyetem előtt Zalaegerszegen voltam katona, ott kezdtem el komolyabban foglalkozni a zenével, Thurzó Sanyival muzsikáltunk együtt. Ő később a legendás M. É. Z. együttest alapította meg, én pedig Debrecenben hívtam életre a PG Csoportot, amihez később az öcsém is csatlakozott. Zenés performance-ként induló együttesünk a többszöri tagcserék után megállapodott. Kialakult a zenekart ma is jellemző szövegcentrikus, rockos zenei irány. Azt gondolom, vannak olyan dalszövegeim, amelyek dallam nélkül is élnek. Sokan megfordultak nálunk, az alapítók után – Jámbor József, aki később elismert színházi szakember lett, Herczeg Zoltán, aki aztán az Ort-Iki Bábszínházba igazolt – jött Kevin Johnson, a sokoldalú angol muzsikus, aki akkor ösztöndíjjal tartózkodott Magyarországon, vagy Lukács László, aki később megalakította a Tankcsapdát. Az első turné 1989-ben szerveződött, még abban az évben Moszkvába is eljutottunk. Akkor már játszottuk a Két ország – szerelem című dalunkat, ami abból az abszurd helyzetből született, hogy a Ceauşescu-diktatúra elől menekülő magyarokat magyarok toloncolták vissza: „Két ország vagyok, / és nem engedlek el, / és nem engedlek hozzám, / ha jönni akarsz! / Hozzád szólok még, / de szögesdrótot húzok, / és lövészárkokat ásatok / a lelkek alatt.” A rendszerváltást követő európai fellépéssorozat után készült el a Moulin Rouge című lemezünk. 1995-ben pedig megnyertük a Marlboro Rock in ’95 fesztivált. Ennek az lett az eredménye, hogy hat héttel a lányom megszületése után a Marlboro nemzetközi gáláján szerepeltünk Svájcban; olyan világsztárok előtt léphettünk fel, mint Bob Geldof, Neil Young és a Pearl Jam. Ebben az esztendőben még volt egy sikeres fellépésünk a Szigeten, de aztán egy rosszindulatú újságcikk visszavetette az addig jól működő gépezetet. 1999-ban a család miatt úgy döntöttem, hogy megpályázom a művelődési központ igazgatói állását Derecskén. Sok szép esztendőt dolgoztam ott, és még mindig itt lakunk, jól érezzük itt magunkat.

– Derecskén sok mindennel foglalkozott, talán túl sokkal is…

– Sokszor kérdezték tőlem, hogy ezt a sok területet hogyan lehet összeegyeztetni, hogy lehet-e teljes értékűen és egyszerre végezni ennyifélét. A válasz: igen. Igen, ha civilként, választott önkormányzati vezetőként, szakemberként és alkotóként is ugyanaz a cél: saját közösségeink megerősítése. 1999-ben létrehoztuk a Kék-Kálló Menti Népfőiskolai Társaságot, és 2002-től 12 évig Derecske város rendes, jelenleg pedig társadalmi megbízatású alpolgármestere lettem, 2006–2010 között pedig a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés Kulturális Bizottságának elnöke. Így rálátásom volt a megye közösségeire, és ehhez az időszakhoz köthetők a szomszédolások is. „Bihor”-ban is élnek alkotóközösségek, tehetséges emberek, akik közös tehetségkutatókon tudták megmutatni, mi mindent tudnak operettben, népzenében és könnyűzenében. Ebben az időszakban született az a kezdeményezés is, hogy a Debreceni Virágkarnevál néhány kocsija vonuljon fel Nagyváradon. Aztán az élet úgy hozta, hogy néhány éve a debreceni közművelődés felelős vezetője lettem, a művelődési központ igazgatója.

– Maradt-e idő a zenére?

– A zene mindig fontos része volt és lesz az életemnek. A Bikini jubileumi koncertjén is elénekelhettem egy dalomat, és az egyik „jól felkészül” újságíró azt vetette a szememre, hogy túlságosan aktuálpolitikai dalt választottam, igaz, annak nem nézett utána, hogy ezt még 1990 előtt írtam… Meghatározó élménye az életemnek, hogy összehozott a sors Halmos Bélával, a táncházmozgalom atyjával. Ő arra ösztönzött bennünket, hogy próbáljunk meg újra akusztikusan játszani. Sok mindenben megtanította az embert tisztán látni. Nemcsak ő, Boka Gábor is ösztönzött arra, hogy megírjam az Ezüstbojtár című könyvemet, a János vitéz folytatását, amely egyszerre tisztelgés Petőfi Sándor és Sinka István művészete előtt: „…mert olyan ma a magyar, / nem tudja, hogy mit, / de annál többet akar!” Az Ezüstbojtár nem csak könyv: lett belőle még egy dupla zenei CD 29 dallal, dupla CD kétrészes hangoskönyvvel, Horányi László felolvasásában, és lett egy zenés színpadi alkotás Fekete Péter rendezésében. Az új dupla CD-n együtt dolgozott velük Christian Paccoud párizsi tangóharmonikás, Ferenczi György és Apáti Ádám a Rackajamből, az Ezüstbojtár záró dalát pedig – ahogy egy igazi meséhez illik – a Kossuth-díjas Kaláka zenekar játszotta el nemcsak a lemezen, hanem a jubileumi koncerten is.