A magyar nyelvtudomány kiválósága

Hegyközpályiban született 1820. december 21-én, Imre József református lelkész és Váczi Zsuzsanna fiaként. Apja németországi utazásai és egyetemi tanulmányai után gazdag szellemi zsákmánnyal tért haza, évekig forgolódva a külföldi akadémiákon, a teológiai irodalom mellett megismerkedett a különböző filozófiai rendszerekkel, a görög-római kultúrával. Immár falusi lelkipásztorként a német és a francia nyelv, az idők nagy eszméi mellett ezeket a klasszikus ismereteket oltotta fia fogékony lelkébe. Ilyen szellemi háttérrel az ifjú Sándor gyorsan és sikerrel végezte tanulmányait. Előbb, 1832–1834-ben a nagyváradi református gimnáziumba járt, majd 1834–1840-ben a debreceni református kollégiumban folytatta tanulmányait. Itt már 14 éves korában subscribens diákként a VII. osztályba lépve bölcseletet, jogot és teológiát tanult. Itt kötött barátságot a nála három évvel idősebb osztálytársaival, Arany Jánossal, valamint Szilágyi Istvánnal, a nagyszalontai, majd a máramarosszigeti iskola későbbi kiváló, akadémikusi rangot nyert pedagógusával.

Mezőkeresztestől az Akadémiáig

A kollégium elvégzése után, 1840–1843-ban Mezőkeresztesen tanárkodott, és egy nyugalmazott tüzértiszttől olaszul tanult. 1843–1847-ben a hódmezővásárhelyi gimnáziumban tanított mondattant és retorikát. Egészsége meggyengült, emiatt 1847–1848-ban Gyomán volt segédlelkész, majd felköltözött Pestre, ott részt vett Kossuth Pesti Hírlapjának szerkesztésében. Abban közölte első cikkeit.

Hódmezővásárhelyre visszatérve a gimnázium igazgatója lett. Ő szerkesztette a minden évben megjelentetett Iskolai értesítőket, ezekben közölte első tudományos igényű értekezéseit. A gimnáziumi nyelvoktatásról című tanulmánya a szélesebb szakma figyelmét is fölkeltette. Az értekezés nem csupán a klasszikus, hanem a modern nyelvek oktatásának módszertanára is kiterjedt. Az Értesítő következő számában közölt A határozatlan igékről és igenevekről témájú tanulmánya, majd az 1857-es A görög és latin nyelv viszonya, a származás és rokonság tekintetébe már Hunfalvy Pál értékelését is elnyerte: folyóiratában, a Magyar Nyelvészetben terjedelmes cikkekben méltányolta a vidéki tanár szövegeit. Imre Sándor hamarosan a lap munkatársául szegődött. Ekkor magáénak vallott krédója szerint: „E század legnagyobb kutatási feladata az emberiség. Az emberiség valódi tudományai: a történet és a nyelvészet.”

Nyelvészeti kutatásainak homlokterében elsősorban a régi nyelvemlékekkel, a nyelvújítással és Kazinczy Ferenc szerepével kapcsolatos nyelvtörténeti vizsgálódásai álltak. A nyelvújítás és saját kora teremtette szavakat, kifejezéseket illető kritikáival, írásaival, publicisztikáival a korabeli nyelvművelés egyik jeles alakja lett. Emellett behatóan foglalkozott a magyar nyelvtudomány történetével (Geleji Katona Istvánról és Beregszászi Nagy Pálról könyveket is írt), alaktannal és mondattannal, valamint nyelvjáráskutatással. Irodalomtörténészként elsősorban a középkor költészetével, a kódexirodalommal foglalkozott művelődés- és nyelvtörténeti kitekintéssel, de jelentősek a népköltészetre irányuló stilisztikai kutatásai is. A saját folyóiratukban és egyéb kiadványokban megjelent tanulmányai szolgáltak alapul arra, hogy nyelvészeti munkásságért Imre Sándort 1858. december 15-én az újonnan szervezett Akadémia a Nyelv- és Széptudományi Osztálya levelező tagjává választotta meg. Székfoglalóját A magyar szógyökök mivolta és némely sajátságai címmel tartotta meg. Földije, a váradi születésű Csengery Antal, a Budapesti Szemle szerkesztője bő ismertetést írt róla, méltatva Imre tudományos érdemeit.

Debrecenben professzor, Kolozsváron rektor

1860-ban két rangos református főiskola hívta meg tanárának. Sárospatakon a teológiai, Debrecenben a klasszikus nyelvek tanszékére hívták meg. Az utóbbi ajánlatot fogadta el, A nyelv és classicai irodalmi tanulmányok fontossága korunkban és tanintézeteinkben címmel tartotta meg székfoglalóját. Debrecenben, főleg miután elvállalta a magyar nyelv és irodalom tanszék vezetését, figyelme még inkább a magyar történelmi nyelvészet irányába fordult. Itteni munkálkodásának eredménye lett többek között a Magyar mondattan, illetve A magyar irodalom és nyelv rövid története iskolai használatra; mindkét munkája öt kiadást ért meg még a szerző életében.

1872-ben nyílt meg a kolozsvári Tudományegyetem, és Trefort Ágoston kultuszminiszter pályázati kiírás nélkül Imre Sándort kérte fel, hogy vállalja el a magyar nyelv és irodalom tanítását itt. 1872 októberétől 1877 júniusáig tartó egyetemi nyelvészeti előadásairól saját kezűleg írt, kéziratban maradt jelentésében a következőket olvashatjuk: „Itt három évi időközt véve fel, négy félévben a nyelv történelmét és a magyar nyelvtudományi irodalom időrendbeli ismertetését tűztem ki feladatul. Az első két félévet főképp a nyelvviszonyok általános, a nyelv benső fejlése részletes fejtegetésével foglalkoztam. Az utóbbi két félévben túlnyomólag a nyelvtudomány történelmével. E tárgyalás szolgálhat egyedül biztos alapul a nyelv mélyebb megismeréséhez, a nyelv és nyelvtudomány további jó irányú műveléséhez.”

Az egyetemi előadások mellett éveken át ellátta a dékáni és a Tanárvizsgáló Bizottság elnöki tisztségét, de szorgalmasan publikálta irodalmi és nyelvtudományi dolgozatait is.

1878-ban választották az egyetem rektorává, beiktatása alkalmával A hazai nyelvoktatás múltjáról s a jelenkor némely feltételei címmel tartott előadást. 1879. május 22-én fogadta be az Akadémia Imre Sándort rendes tagjává. Székfoglaló értekezése Beregszászi Nagy Pál életéről és munkásságáról szólt.

Haláláig nem vonult nyugalomba

1886-ban nyugdíjaztatás folytán megvált az egyetemi katedrától, és fiaihoz költözött Hódmezővásárhelyre. Ott élt 1900 decemberében bekövetkezett haláláig. Erejéhez mérten a nyugalom éveit is tudományos munkálkodással töltötte. Ezalatt jelent meg A nyelv romlása című tanulmánya, mely tartalmilag összefügg a németesedésről, elkorcsosodásról, a nemzetiségekről és a nevelésről írott előző dolgozataival. Gyulai Pál felszólítására írta 1890-ben A középkori magyar írók stíljárói című értekezését. Ugyanebben az évben jelent meg egy nagyobb szabású és fontos munkájának első kötete, A magyar nyelv és nyelvtudomány rövid története. Ez a könyv kimerítő adatgyűjtése miatt ma is haszonnal forgatható. Sajnos, folytatását betegsége miatt már nem tudta befejezni a szerző. 1896-ban Beöthy Képes irodalomtörténetének II. kötetében közreadta A nyelvújítás története című munkáját.

Az 1880-as évek végén készült el Magyar szóképzés című, kéziratban maradt munkája. Nagy értéke a tanulmánynak a rendkívül gazdag anyaggyűjtés, amely nemcsak a kódexirodalomra korlátozódik, hanem figyelembe veszi a későbbi forrásokat, a tájnyelv és a korabeli köznyelv adatait is. Az Erdélyi Múzeum nekrológja szerint: „Halálával nagy veszteség érte tudományos életünket, melynek egyik kimagasló alakja, s Ferencz József tud. egyetemünket, melynek nagy érdemű tanára volt.”

Szilágyi Aladár összeállítása