Az önteltség fél egészség?!
Komoly baja lehet a városházi döntnökök egészségének, ha egy félrehallott szólással próbálják orvosolni: valamiféle belső, öntudatlan hallójárat siklatta félre a rendnek, tisztaságnak és fegyelemnek az egészségre vonatkozó jótékony hatását, azért értelmezték úgy, hogy az önteltség fél egészség. Egy jó nagy lélegzetvétellel felfújták magukat és eldöntötték, végre megmutatják, ki az úr a házban. A közfelkiáltással hozott döntésüket pedig ki máson mutogathatnák hatékonyabban, mint a szorgos méhecskékhez hasonlóan az üvegkupola alá pénzeket hordozó alattvalókon. De ne cifrázzuk túl önnön minősítésünket, maradjunk csak a jobbágynál, hisz az alattvaló az már valamiféle rangot is jelent.
Tehát a pénzhordó jobbágy, ezúttal konkrétan magamról beszélek, többrendbeli számlakifizetés hátsó gondolatával lépett be újfent az üvegkupola alá, oda, ahová az utóbbi időben mindig örvendve járkált, és egy hónapban egyszer áldotta azt a fényes elmét, melyben megszületett az „egy helyen mindent” gondolata. A legutóbbi belépéskor külön öröm volt látnom, hogy épp az átlagos közhivatalhoz méltó „emberarány” van, vagyis minden pult mögött ül egy hivatalnok, és nyomuk sincs kígyózó soroknak.
Jól szét kellett volna néznem, hogy azon a péntek reggelen ügyfeleket lássak. A feltételes mód nem véletlen, ugyanis az ajtótól néhány lépésre álldogáló fiatal kis teremőr elvonta a figyelmemet: semmi kétség, egyenesen engem szólított fel, váltsak sorszámot annál a berendezésnél, ami mellett ő ácsorog. Mondtam, hogy sorszámra semmi szükség, ugyanis szerencsére az esetleges tömeg még alszik vagy úton van, inkább mondja meg, melyik pultnál lehet villanyt fizetni ebben a hónapban – a gyönyörkeltő változatosság jegyében ugyanis havonta váltogatják. Készségesen megmondta, odamentem, egyetlen ügyfél sem állt a nyugodtan ücsörgő hölgy pultja előtt, már kezdtem is elővenni a számlát, mire a hölgy rám szólt: előbb vegyek sorszámot, majd várjam meg, amíg a kijelzőn megjelenik, mikor és hol kerülök sorra.
Egy pillanatig azt hittem, viccel, rámosolyogtam tőlem telhető kedvességgel, de viccről szó sem volt. Minek, ha nincs az égvilágon senki előttem?! Ez a szabály, mondta, és félig elfordulva jelezte, sorszám és kijelző előtti várakozás nélkül nem fizethetek. Ekkor kitört belőlem az „úrinő”, és az ördög öreganyját felemlítve kérdeztem meg, hogy sikerül elrontaniuk azt is, ami végre-valahára működött? Azt pedig várhatják, hogy sorszámot kérek és ácsorgok a nagy semmiért – mondtam, és elviharzottam. Senki nem szólt semmit, nem hívtak vissza, de nem is löktek rajtam egyet.
Hazáig aztán kiadtam a dühömet, és arra gondoltam: ki tudja, legközelebb mit találnak ki szívük, májuk, zsigereik orvoslására, mekkorára fújják fel magukat úgy, hogy tavasszal már talán annak is örülhet a pénzlepengetés orv szándékával belopódzó jobbágy, ha nem lövik ki egy hirtelen megnyitott sortűzzel.