Számok helyett versek
Pedagógus szülők gyermekeként nehéz volt számára az a korszak, amikor szülei is tanították – emlékezik vissza Német Andrea. Mindenben első kellett hogy legyen, példát kellett mutatnia a többi gyereknek, kötelező volt, hogy mindennap felkészülve érkezzék az iskolába.
„Amikor saját apja, anyja vagy nagynénje tart órát abban az osztályban, amelyikben ő is tanul, az nagyon nehéz a gyereknek. A szüleimet nagyon szerettem és tiszteltem, és mindig meg akartam felelni mindenben. Édesapámról elmondhatom, hogy elég volt egy csúnya nézése, és már tudtam, hogy valamit nem jól tettem. Édesanyám nem volt ilyen szigorú. Egyébként édesapám Német Pál biológia–földrajz szakos tanár volt, édesanyámnak, Német Máriának nem volt szaktanári képesítése, helyettesként több tantárgyat is tanított, legtöbbet oroszt. Amikor bekerültem a margittai középiskolába, ha senki sem tudta az orosz nyelvet, én tudtam, ezért sokszor kellett felelnem. Amikor rákérdeztek, hogy honnan tudom én ilyen jól ezt a tantárgyat, akkor válaszoltam: édesanyámtól.
A testvérem, Német Éva is a székelyhídi középiskolában tanít, ő földrajzot; hamarabb került ide, mint én. Földrajz szakra készültem én is, de a gazdasági földrajz egyáltalán nem ment nekem. A számok riasztanak, humán beállítottságú vagyok, a kémiával, a fizikával, a matematikával mindig gondom volt. Érettségi után ezért kisegítő pedagógusként kezdtem, egyből mély vízbe kerültem: Érbogyoszlón kiscsoportos óvodásokat oktattam. Nagyon-nagyon nehéz volt kicsi gyerkőcökkel foglalkozni, fiatal és tapasztalatlan voltam, de aztán minden jóra fordult. Tíz év után abba kellett hagynom az óvónősködést, a gimnáziumi oktatásba kerültem, és V–VIII. osztályokban helyettes tanárként több tárgyat is tanítottam. Ezt a munkát szerettem, nagyon tudtam a gyerekek nyelvén beszélni, így eredményes is volt a munkám. A diákok is kedveltek, megnyíltak előttem, jobban elmondták nekem gondjaikat, mint a szüleiknek. Erre nagyon büszke vagyok.”
Életének következő fontos állomása az aradi Vasile Goldiş Egyetem Margittára kihelyezett kara volt; 2003-ban diplomázott tanító szakon. Azóta tanítónőként dolgozik. Tizenegy évvel ezelőtt került Székelyhídra a Petőfi Sándor Középiskolába. Mint mondta, kényszermegoldás volt ez számára, de minél hamarabb igyekezett beilleszkedni. „Az idén negyedikeseket tanítottam, épp ma tartottuk az évzáró ünnepséget. Búcsú, a maga módján fájó volt ez az esemény még akkor is, ha tudom, hogy ezekkel a gyerekekkel még lesz alkalmam találkozni, hiszen ők is itt laknak, de már nem mint tanító és diák.”
Később arról is beszélt Német Andrea, hogy jól érzi magát Székelyhídon, de kevesli a szórakozási alkalmakat: „Nincs lehetőség barátkozásra, a kulturális élet teljesen hiányzik. Szeretem a népdalokat, de a rockzenét is, viszont arra, hogy itt ilyen koncertre elmehessek, nagyon kevés az esélyem.”
Beszélgetőtársamnak 2010-ben egy verseskönyve jelent meg, a saját költségén. Azóta lassan összegyűlt egy újabb kötetre való verse, s megjelentetné, csak találjon kiadót. „A versírás számomra régi keletű, hiszen még 1986-ban kezdtem. A kötetet önerőből adtam ki, nem volt támogatóm. Próbálkoztam, de Biharban nem találtam senkit, aki elvállalta volna a kiadását, ezért el kellett mennem Szilágy megyébe, ott adták ki. Van bennem egy hatalmas kettősség. Gavrucza Tibor lelkipásztor a bemutatón azzal méltatott, hogy leplezetlenül mutatom meg magam a verseimben. Ez nekem annyira tetszett, hogy biztatásnak vettem a következő verseskötetem kiadásához. Általában borúlátó hangvételűek a verseim, a lelkemből jöttek.” Német Andrea abban bízik, hogy a következő kötetét Nagyváradon adhatja ki.
