Aki a halottakkal is jól bánt
– Mi mindig itt laktunk, ez volt a szülői ház: konyha és két szoba. A színjátszó kör, az irodalom volt az, ami lekötött. Egy nagynéném, Arany Éva képesítés nélküli tanító szerettette meg velem a magyar nyelvet, neki köszönhető, hogy ma is tudok fejből két-háromszáz verset. Mire befejeztem az általános iskolát, a jelentősebb klasszikusokat is mind olvastam Victor Hugótól Zoláig, de Tolsztoj, Gogol sem volt ismeretlen előttem. Debrecenben a legnagyobb iskolakerülők bandájába tartoztam. Nem is tudták a szüleim, hogy külön engedéllyel tudtam csak leérettségizni a vegyipariban, mert olyan sok volt a hiányzásom. Nem rosszalkodtunk, állandóan a Csokonai Színházban lógtunk, ahol olyan nagy nevek játszottak, mint Mensáros László, Darvas Iván, Márkus László, Lontay Margit vagy Nagy Anna, aki a Pacsirta című filmmel vált híressé.
– Hogyan tanult meg fotózni?
– Volt egy gépem, azt kattintgattam, az előhívás pedig vegyészként is különösen érdekelt. Az oroszt jól megtanultam a középiskolában. Jól el volt raktározva, és ha kellett, elővettem. A legszebb példa erre, amikor először mentem Japánba a Szovjetunión keresztül a testvéremmel, aki orosz szakos volt, de nem mert beszélni. Nekem viszont megeredt a nyelvem. Utaztunk repülőn, hajón, vonaton. Sztrogoff Mihály útját jártuk be. Szerencsére a vakítás elmaradt.
– Mikor volt ez az út?
– A rendszerváltás után.
– Mikor kezdett idegen nyelveket tanulni?
– A katonai szolgálatomat Miskolcon kezdtem, a karhatalomhoz kerültem, amelyet halálezrednek hívtak. A második esztendőt Budapesten szolgáltam, alhadnagyként szereltem le. Ezután elmentem a Rendőrtiszti Főiskolára idegen nyelv szakra. Ott tanultam meg a nyelveket. Napi öt órában. Már a leendő munkahelyem is megvolt, de valaki „fontos” ember lánya került oda az utolsó pillanatban, nekem pedig felajánlottak Debrecenben egy „tyúktolvajüldöző” nyomozói állást. Kiléptem. Ott álltam 1975-ben egy rendőrtiszti diplomával és egy vegyész oklevéllel a semmiben, és alig tudtam megélni az alkalmi fordításokból. Aztán a református teológián tanítottam angolt. Ott ismertem meg Erdős Györgyöt, a legjobb japán fordítót és tolmácsot, aki egy kis fülkében üldögélt ott, és mindig volt Unicumja. Jól összehaverkodtunk. Ő tökéletesítette a japántudásomat, én viszonzásként angolt tanítottam neki és az egyik fiának.
– Mi volt az első jelentősebb útja?
– 1986-ban végeztem el az idegenvezetői iskolát. Ezt a Belkereskedelmi Minisztérium működtette. Ott maradtam tanítani. Jó volt, mert idegen nyelven tartottam a foglalkozásokat. Aztán felkértek tolmácsolni, majd szakmai utakra is eljártam. Az első külföldi utam egy bulgáriai sítúra volt. Ezek után a cégek is megtaláltak. A bejövő üzletembereknek tolmácsoltam a bankszektorban, a vegyiparban vagy a mezőgazdaságban. Egyre több utazási irodával kerültem kapcsolatba. Maximálisan működött az önkizsákmányolás, mert kétszer nem lehetett nemet mondani. Így indult be a nagy csavargás, így jött össze az a 146 ország, amit bejártam. Az Antarktisz kivételével minden kontinenst meglátogattam. Voltam az Északi-sarkon is, ahol műeszkimókat néztem, és aludtam igluban egy éjszakát. Amerikában az útépítéssel kapcsolatban bejártuk az összes autópályát az akkori Közlekedési Minisztérium szakembereivel. Sokat voltam Izraelben, Japánban, Egyiptomban. A Luxor szerencsejáték nyerteseit mintegy másfél éven keresztül én kísértem Egyiptomban. Egyszer egy féléves ott-tartózkodás miatt súlyos betegségem lett, nemcsak nekem, a munkatársamnak is. Szerintem sokat számított, hogy akkor nem ittunk alkoholt. A Níluson hajóztunk, és nagyon drága volt a szesz. Később szinte a védjegyemmé vált, hogy mindig volt a táskámban egy üveg whisky. Nem is volt több betegség!
– Hol volt a legtovább?
– Floridában nyolc hónapot éltem, de Thaiföldön is. Vártam a magyar turistákat, és megpróbáltam életben maradni. Korfun hat hónapot voltam, Andalúziában és Máltán is sok időt töltöttem. Mindenütt vannak magyarok, de nekem az volt a tapasztalatom, hogy mindenkivel barátkozhat az ember, csak a magyarokat kerülje. Sokan előszeretettel csapják be a honfitársaikat. Thaiföldön és Balin találkoztam ilyen esetekkel. Persze voltak üdítő kivételek is. Izraelben volt egy nagyon művelt, mindig elegáns tolmácsnő. Az elsők között vándorolt ki Magyarországról. Kiderült, hogy traktorosként kezdte a pályáját az első kibucok egyikében a Tiberiás-tó partján. George Pataki, New York állam volt kormányzója is talpig úriember, mindig szakított rám időt egy vacsora erejéig, ha arra jártam.
– Voltak érdekes élethelyzetek?
– Egyszer, amikor elhagytuk Kairót, két óra múlva földrengés rázta meg a várost, és San Franciscóból is három órával a földmozgás előtt sikerült eltávoznom. Floridában az Andrew hurrikán másfél órával azután csapott le, hogy felszállt a gépem. Jeruzsálem arab negyedében voltam túsz 28 óra hosszat. Az utazási iroda elfelejtett fizetni a partnerének, így engem zártak be. Nigériában elraboltak, de két nap után meg tudtam lógni. Reménytelennek tartottm, hogy bárki is fizessen értem 60 ezer dollár. Volt, hogy a csoportot kellett kimenekítenem Izraelben egy lövöldözésből. Három kényszerleszállás, ráadásul mindig az óceán felett volt a baj… Egyiptomban, a Fekete sivatagban kilőtték a buszt alólunk… Ha emberekkel vagy, mindig történik valami, ne adj’ isten, meghal valaki… Akkor egy halottal is jól kell bánnod… Négy ilyen alkalom volt az útjaim során, a szükséges engedélyek beszerzése után három embert koporsóban szállítottak haza, egyet az illető ország törvényei miatt hamvasztani kellett. Az urnát én hoztam haza Nepálból. Mindenütt átforgatták a hamvakat, hogy nincs-e bennük kábítószer… Buszos körutazás során többször léptem át a határt Giurgiunál. Egyszer a határőr gyanakodva nézte az útlevemet. A busz és a sofőr nyugatnémet volt, az utasok amerikaiak, csak én voltam magyar. Kérdezte, hogy én mit keresek itt. Mondtam, én vagyok a főnök. Erre beleejtette az útlevelemet a sárba, és rálépett. Három üveg whiskymbe, 5 kg kávémba és két karton arany Kent cigarettámba került, hogy visszakapjam.
– Váradon nem járt soha?
– 1997-ben a munkám mellett megnyitottam a saját utazási irodámat Millennium ’97 néven. Akkor nyáron Andalúziában jártam, és meglehetősen jól jöttek össze a dolgok. Korfun találkoztam Aranyos Károllyal, a Honvéd Művészegyüttes igazgatójával. Amikor létrejött a vállalkozásom, felkeresett, hogy az együttes utazásainak megszervezésében működjek közre. Itt ismerkedtem meg Novák Ferenc „Tatával”, az együttes művészeti vezetőjével, és nagyon jó barátság lett belőle. Rendezett egy darabot, a Nyulak Margitja című szomorújátékot a váradi színházban. Tata hívott, menjünk el a premierre az igazgató úrral, jó lesz a premier utáni bankett, bár egyelőre nincs rá pénz. Gondoltuk, akkor segítünk. Megraktuk az autót rogyásig étellel-itallal, a határon sem volt semmi gond. A színháznál viszont nem várt senki. Végül került valahonnan egy ember, de a munka jelentős részét Aranyos ezredes úr, Tata, a sofőr és én végeztük el. Nem volt megterítve, megterítettünk. Végigizgultuk ezt a nagyon szomorú játékot, és beálltunk felszolgálni, mert pincér sem volt. A vacsora végén még jót beszéltem egy meg nem értett költővel, aki szerette volna, ha megvásárolom a legújabb kötetét. Most a népfőiskolásokkal jártam Váradon, másik arcát ismerhettem meg a városnak. Lenyűgöztek a pompás szecessziós épületei, ha lesz időm, felkerekedem újra.
