Kőrösi Csoma Sándor nyomában indul útnak

– Az előkészületekkel hol tartasz?

– Most éppen a követségekre telefonálgatok. Például azzal eszem az idegeimet, hogy a varsói afgán követségről, ahova Románia tartozik, közölték, hogy nem lehet online igényelni vízumot, csak személyesen. Kérdeztem, hogy ezt most komolyan mondja nekem, hogy Romániából el kell utazni Varsóba ezer kilométert? Mondja, hogy igen, mert személyes interjún kell részt venni. Még oltatnom kell magam, meg biztosítást kötnöm, be kell szereznem egyet-mást, de belefér a hátralevő másfél hónapba.

– Ha már említetted Afganisztánt, vegyük át az útvonaladat!

– Nagyenyedről indulok Gyulafehérvárra, Nagyszebenbe, a Vöröstoronyi-szoroson át Havasalföldre, aztán Bukarestbe, onnan le Giurgiunak. Következik Bulgária, Törökország, végig az Anatóliai-félszigeten keletnek, aztán Irán, utána Afganisztánon gyorsan átutazom egy busszal, aztán Pakisztán és India. Végcélom, Zangla, Északnyugat-Indiában van, a nyugat-tibeti Ladakh tartományban.

– Amikor bejelentetted az utazásodat, elmondtad, hogy ez Kőrösi Csoma Sándor előtti tisztelgés…

– Ez valóban így van, ő inspirálta ezt az utat, de van egy személyes vetülete is, az, hogy engedjem be a kalandot az életembe. Most úgy érzem, hogy borzasztóan meguntam azt, amit az elmúlt tíz évben csináltam. Egy piackutató cégnél dolgoztam vezető beosztásban, szép volt, jó volt, de elég is volt, és nem akarom folytatni. Azt gondoltam, hogy kiveszek egy hosszú vakációt, és valami egészen mást teszek, és miután visszajövök, majd akkor is egészen mással foglalkozom. Nem olyan rég eszembe jutott, hogy ezt az utat összekapcsolnám valami olyasmivel, amiből másnak is haszna lehet. Fel is vettem a kapcsolatot egy civil szervezettel, amelyikről egyelőre annyit mondanék, hogy betegséggel küszködő gyerekeket támogat; régóta ismerem, és arra gondoltam, milyen jó lenne, hogyha a gyerekek valamilyen módon profitálhatnának ebből az útból. Megbeszéltük, hogy nekik fogok pénzt gyűjteni, de kilétüket csak az indulásom előtt röviddel hozzuk nyilvánosságra. Az utam minden kilométerének egy csekély pénzösszeget fogunk megfeleltetni, az adakozók ezt fizethetik be a szervezet számlájára.

– Elmondtad azt is, hogy tervezel a világhálón tudósítani erről az útról…

– Igen, folyamatosan fogok útinaplót vezetni, és rendszeresen fel fogom tölteni, olvasható lesz a virtuális térben. Mivel én nem ez az út vagyok, létre fogok hozni egy külön Facebook-profilt magyarul, románul és valószínűleg angolul is, ott lehet majd követni engem.

– Hogyan fogod megoldani a hétköznapi életben egyszerűen hozzáférhető dolgokat, például a telefonfeltöltést, az ivóvizet, főleg a vadabb vidékeken?

– Úgy tervezem, hogy bedugom a töltőt a konnektorba (nevet), már ahol van konnektor, de ahol nincs, ott szerintem térerő sincsen. A telefonomon nagyon kevés alkalmazás van, tehát ha csak telefonálásra használom, egy hetet bír, ezt kipróbáltam nemegyszer itt a Kárpát-medencében. Nem tervezem, hogy annyira elszakadok a civilizációtól, hogy egy hétig nem kerülök konnektor közelébe, ezzel nem lesz gond. Víz mindig lesz nálam, és azért az a vidék, amelyen én keresztül szándékozom gyalogolni, nem olyan, mint az amazonasi esőerdő, megfordulnak ott nyugatiak, csak nincs az a tömegturizmus, mint Európában. Indiában már voltam, ott mindenhol lehet kapni palackozott vizet, Törökország meg Irán pedig nem olyan vészes ilyen szempontból.

– Pakisztán és Afganisztán?

– Azt gondolom, ezek sem, de Afganisztánon csak keresztül fogok buszozni. Nem azzal szeretnék bekerülni a hírekbe, hogy váltságdíjat szeretnének kapni a tálibok egy rokonszenves erdélyi fiatalemberért.

– Milyen felszereléssel indulsz el?

– Semmi extra, mert végső soron én gyalogolok, igyekszem racionalizálni a csomagomat, hogy ne kelljen nagyon sokat cipelnem. Lesz nálam hálózsák, felfújható matrac, egy nagyon kicsi sátor, váltóruha, egészségügyi készlet, csak a legszükségesebbeket viszem. Lesz nálam valamennyi pénz is, hogyha útközben kell valami, megvehessem, mégse a világ végén leszek.

– Térjünk vissza Kőrösi Csomához. Abban, hogy téged ő inspirált, illetve az úticél-választásodban van része annak, hogy a buddhizmust követed?

– Már nem vagyok buddhista. Az voltam, és mai napig gyakorlom a meditációt mint egy módszert, de nem vallom magamat buddhistának. Kőrösi egyébként maga sem volt buddhista. Ő valószínűleg reformátusként is halt meg, csak foglalkozott a buddhizmussal, egy Buddha-életrajzot is írt magyar nyelven. Az ő személyisége igazából már gyermekkoromban megragadott, amikor az első Csoma-életrajzot olvastam, és akkor még nemigen tudtam a buddhizmusról.

– Az út tehát egyfajta tiszteletadás Kőrösi Csoma személyének, munkájának?

– Igen, a személyisége mindig is lenyűgözött engem, az az elképesztő elszántság, kitartás, ami őt egész életében mindenben jellemezte, nem ismert akadályt. Ő tulajdonképpen egy nagy kalandor volt, mindenféle kitaposott ösvényről letért, és egy teljesen nem konvencionális életet élt, ezért is nagyon izgalmas volt a számomra, amikor először hallottam róla.

– Mennyire tudod híven követni az ő útvonalát?

– Többé-kevésbé tudom. A külső körülmények diktálta nagy vargabetűket nem áll szándékomban követni, mert akkor Szalonikiből el kellene hajóznom Alexandriába, és onnan át Jordánián, mert ő napjaink Jordániáján és Irakján keresztül haladt. Ennek nem látom értelmét, először is nagyon veszélyes volna, Irakon nem gyalogolnék keresztül, fölöslegesen nem akarom kockáztatni az életemet, meg ez számára is kényszerű útvonal-módosítás volt. Iránban és Afganisztánban az ő útvonalát fogom követni, és Pakisztánban, Indiában is.

– Mennyi ideig tart körülbelül az út?

– Számításaim szerint kilenc hónapot. Elképzelhető, hogy hamarabb odaérek a Himalája közelébe, csak azt mindig ki kell várni, hogy kiolvadjanak, járhatóvá váljanak ott a hágók.

– Azért is indulsz szeptemberben, hogy arra az időszakra érj oda, amikor járhatók a hágók?

– Részben azért, részben, mert ki akartam bekkelni azt a szörnyű, monszun előtti kánikulát, amely nehezen elviselhető bárki számára Indiában. Nem fogok bemenni a közép-ázsiai országokba sem, bár Kőrösi Csoma Sándor arra is járt. Ő sokszor kényszerből módosított az útvonalán, mert olyan volt a politikai helyzet, a közbiztonság, hogy nem tudott arra menni, amerre szeretett volna, ezeket a kitérőket én ki akarom iktatni. Úgy érzem, hogy ez a 7000 kilométeres útvonal is elég nagy kihívás.

– Van naponta kitűzött kilométerszámod, vagy a tereptől, körülményektől is függ ez?

– Olyan napi 30 kilométer körül gondoltam én. Szerintem ez nagyjából tartható. Van egy világhálós ismerősöm, most Spanyolországban van, az El Caminón, ő is napi harminc kilométereket tesz meg, pedig nő. Két kolozsvári újságíró pedig – részben humanitárius céllal – nem olyan rég elgyalogolt Kolozsvárról Csíksomlyóra, ők is 30 kilométer fölött teljesítettek egy nap, úgyhogy én is ezt célozom meg. Rendszeresen fogok pihenőnapokat tartani vagy több napot is időzni egy-egy helyen, sőt, ha nagyon ki leszek merülve, akkor előre be nem tervezett pihenőt is fogok tartani.

– Ha odaérsz, mit fogsz csinálni?

– Gyorsan hazajövök (nevet). Ha odaérek, kicsit még szétnézek, pihenek, nyalogatom a sebeimet, és gondolom, hogy hazajövök. Nem tudom ezt megítélni, azt sem tudom, milyen lesz ez az egész út, hogy fog rám hatni. Nem jelenthetem ki azt sem száz százalékra, hogy nem fogok venni négy jakot és nem telepszem le, ez is benne van a pakliban, bár nem tartom valószínűnek.

– Az út bejelentésekor elmondtad, hogy egy székely és egy román zászlót viszel magaddal. Ez nem változott?

– Időközben rájöttem, hogy én nem vagyok nagy zászlólengető, bár ha bejelentettem, akkor beteszek a hátizsákomba két kis méretű zászlót, és majd otthagyom. Az viszont fontos, hogy útközben minden nagyobb városban tartok egy sajtótájékoztatót, illetve értesítem a sajtót, hogy jön egy őrült Kolozsvárról, aki el akar gyalogolni Tibetig, és el fogom mesélni, főleg a román sajtónak, hogy ezt egy kétszáz évvel ezelőtt élt nagy erdélyi tudósnak a tiszteletére teszem, aki székely volt, és ezt meg ezt tette.

– Kőrösi Csoma Sándor nincs benne a román köztudatban?

– Egyáltalán nincs. Vannak román barátaim, akik kifejezetten érdeklődnek a magyar kultúra iránt, de csak egy hallott közülük korábban már Kőrösiről. Jó néhány ember rám írt már Facebookon, kérdezték, ki ez Kőrösi. Ha a Román Akadémia tagjait megkérdeznénk, csodálkoznék, ha lenne egy közülük, aki tudná, ki ő.

– Mi az, ami számodra fontos az út kapcsán?

– Sok van, ami nekem fontos, amikről eddig is beszéltem. Valószínűleg magamnak is be akarom bizonyítani, képes vagyok erre. Ez másnak is lehet egy üzenet, hogy 52 évesen, egy kicsit már pocakosodóan, az ember sokkal többre képes, mint amennyit feltételez magáról. Először a kilencvenes évek vége felé jutott eszembe, hogy ez az út milyen fantasztikus dolog lenne. Vágyálom maradt, és fel sem merült, hogy akkor ott megvalósítsam, de néha-néha eszembe jutott, és tavaly volt az a pillanat, amikor azt mondtam: na most. Azt gondolom, érdemes megpróbálni megvalósítani azt, amiről álmodozunk, akkor is, hogyha ez őrültségnek tűnik kívülről. Nem olyan régen olvastam, hogy egy pszichológiai kutatás szerint az emberek az életük vége felé inkább azt szokták megbánni, amit nem tettek meg, mint amit megtettek.

https://www.facebook.com/The-K%C5%91r%C3%B6si-Project-From-Transylvania-to-Ladakh-110646220300086/