Munkavállalók (1.)

A személygépkocsi motorjának monoton hangja egyfajta békességet áraszt, még eleresztünk egy-két semmitmondó mondatot erről-arról, aztán mindenki saját gondolataiba merül. Pörögnek a gondolatok, forrnak az agytekervények, az elválás miértje a hallgatás közepette még inkább a szívekbe markol. Választ keresni lehet, de minek? Az ember csak annyit ér, amennyire és ameddig másoknak szükségük van rá. Ázsióját, árfolyamát manapság nem a tehetsége, sőt még a hűsége sem határozza meg, sokkal inkább a pillanatnyi érdekekre reflektáló ösztön. Így végül marad a család, az a biztos pont, amelyik nem az ilyen-olyan széljárás alapján határozza meg a személyünkhöz való viszonyulását. Bár manapság már ez sem feltétlenül igaz. Ugyanis szép várat lehet építeni homokra is, aztán egy váratlan vihar elég ahhoz, hogy romba döntse.

A debreceni reptér hamar a valóságba zökkent. Később a fedélzeten még majdnem el is hiszem, hogy a légiutas-kísérő kisasszony személyesen is tud létezésemről: külön köszöntötte azokat, akik első alkalommal utaznak járatukon. A kellemes fogadtatást öt izgalommal teli ellenőrzés előzte meg, amelyeket bár tisztalelkűséggel szenvedtem el, az ismeretlentől való enyhe félsz jócskán meglátszhatott arcomon. Ahogyan más hasonló esetekben, ezúttal is ösztönösen cselekedve igyekeztem az ügyintéző személyzettel tréfálkozni. Viszonzásként, nem meglepő módon, a határátkelőnél már megtapasztalt visszafogottságot kaptam. Úgy látszik, a késő éjszakai fásultságot még az egyéniségemből adódó humorözön sem képes feloldani. A szarkazmus egyébként sem kelendő portéka…

Világot járt feleségem, lányom és vőm kioktattak a repüléssel kapcsolatos mindenféle tudnivalóról. Egyikük szerint a felszállás a legborzasztóbb, olyankor recseg-ropog és remeg az egész monstrum, míg másikuk úgy vélte, a leszállás az igazán félelemkeltő. A vőm aztán előállt a legmegnyugtatóbb válasszal: nem kell aggódni, a gép nem marad a levegőben, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de földet fog érni. Mit mondjak, ez utóbbi érvelés volt rám a legnagyobb hatással.

A váróteremben egyre-másra érkeznek az utazni kívánkozók. Már csak egy utolsó ellenőrzés, és birtokba vehetjük 2 óra 40 percre az előre kijelölt ülőhelyünket. Az utasok többsége huszonéves, korombeli ötvenes elvétve akad. Van, aki egyedül utazik, de egymásba gabalyodó párok is kerülnek bőven. Szinte mindenki jókora csomaggal jelentkezett be, feltételezhető, hogy hosszabb időre tervezik a távolmaradást.

Több mint egy órája ücsörgünk a váróteremben. Mellettem egy fiatalember angol nyelvű könyvet olvas, a mellette lévő útleve alapján könnyen azonosíthatom, hogy magyar állampolgár. A mai generációt csak irigyelni lehet, játszi könnyedéggel birtokolják az idegen nyelveket. De kétség is támad bennem, vajon a magyar irodalom remekeit is kézbe vennék hajnali olvasmányként? Vagy egyáltalán?

Az utasok zöme románul beszél, hangosan, nem zavartatják magukat. Ez így van rendjén(?). Nem vagyok biztos benne, hogy én Craiován nem fognám-e suttogóra magyarul megnyilvánuló beszélőkémet. És ez már nincs rendjén.

Egy fiatal lány és egy fiatalember kerül a mögöttem lévő ülésre. Románul társalognak. Nem kell hallgatóznom, nem fogják vissza magukat. Úgy tűnik, ismerősök lehetnek, rég nem találkoztak. A fiatalember Londonban dolgozik, az építőiparban. Jól keres, elégedett. A lány már valamilyen „könnyebb” és „magasabb rangú” beosztásban keresheti a mindennapit. Két évet Görögországban dolgozott, hat éve Angliában él, jövőre pedig Amerikába készül. Mint mondja, már nem is áll szándékában végleg visszatérni Romániába. Hosszan ecseteli, hogy miért is nem, a fiatalember helyeslően szórja az igeneket. Egyedüli lány, már csak az édesanyja él egy Bihar megyei faluban, ha ő is meghal, felé sem jön többé hazájának. A fiatalember is kitárulkozik a lány őszintesége hallatán, ő jövőre végleg haza akar jönni. Nem a hazaszeretet kötelékei tartják vissza a végleges távozástól, hanem két éve tartó szerelmi kapcsolata. A nyáron eljegyzi a lányt, jövőre pedig összeházasodnak – mondja a fiú, majd elbizonytalanodva folytatja: nemrég Londonban is megismerkedett egy lánnyal. Egy pillanatig megbicsaklik a hangja, mint aki nem tudja, folytassa-e mondandóját, vagy terelje másfelé a szót. A lány azonnal lecsap a témára, nem hagy kibúvót. „Nem könnyű döntés előtt állok – ismeri el a fiú –, de mit tehetek, Florica családja már összejár az enyémekkel. Még a földeken is közösen dolgoznak. Nagy szégyen lenne a szüleimnek, ha én most felrúgnék mindent.” Erre már a lány sem tud további tanácsot adni, mindössze kurtán annyit jegyez meg: „A te életed.”

Társalgásuk abbamarad, mindkettőjükön erőt vesz az álom, már többen is szunyókálnak utastársaim közül. Azt mondják, ez egyfajta spontán reakció a repüléstől való félelem ellen. Én nem tudok aludni, pedig adrenalinszintem emelkedő tendenciát mutat.

A pilóta köszönti az utasokat, adatokkal szolgál. Jelenleg Németországon haladunk át, nemsokára belépünk Hollandia légterébe. A jelenlegi repülési magasságunk 11 000 méter, haladási sebességünk 800 kilométer/óra. Ezektől az adatoktól semmiképp sem leszek boldogabb. Amikortól a felhők fölé kerültünk, és nem láttuk alant a kivilágított, pontokká zsugorodott településeket, megszűnt a mélységérzet. Úgy tűnt, hogy a sebesség is tehénszekér baktatásúra csökkent. E látszatbiztonság teret enged a látottakra való rácsodálkozásnak, a végtelen hótengernek tűnő fellegkavalkád mintha a teremtés pulzáló jelenlétét hordozná. Nem tudom elhinni, hogy másképp lehet.

A Luton London reptérhez közeledünk, a gép érezhetően lassít, a magasság is csökkenőben. A lenti világ makettjének méretnövekedése elkezdődik. Az utaskísérők mindenkit felkérnek, hogy foglalja el a helyét, és kapcsolja be a biztonsági övét. Néhány légörvény okozta erőteljes szívdobbanás után gépünk begördül a leszállópályára.

Engedje meg nekem az olvasó, hogy mint első repülési élményén túl lévő, rácsodálkozzak egy világváros repterére. Hihetetlen zsúfoltság, gépek szállnak fel és le szinte egyfolytában. Az összevisszaságnak tűnő folyamatban rend és pontosság uralkodik. Az ellenőrzési pont előtt ötletesen kialakított átjárón torlódásmentesen halad a tömeg. Egyszerre hatan is ellenőrzik az utazási okmányokat. Ismerve a manapság dívó, migránsokhoz köthető pró és kontra érveket, furcsán hat a kordon túloldalán lévő indiai származású, valamint a fejfedőben, talpig fekete öltözetben lévő ügyintéző hölgy. Épp hozzá kerülök, leveteti a micisapkámat. Nem merem tőle megkérdezni, hogy talán muszlim terroristának néz-e? Amúgy sem hiszem, hogy tudna magyarul.

(Folytatjuk)