A zenetanításban lelt otthonra

Volt bárzongorista, többször vállalta a színház egyéni műsorainak zongorakíséretét, az egyetemen korrepetált, még fúvós és ének szakon is, de a kérdésre, hogy mikorra várható fellépése a filharmóniában egy nagy zongoraversennyel, Bogdán Bódis Ádám szerényen csak annyit mond, lehet, egyszer majd megtörténik az is.

– Emlékszik-e az első zenei élményére, illetve arra a pillanatra, amikor a zene iránti szeretete megfogalmazódott?

– Körülbelül négyéves lehettem, amikor édesanyám feltett egy lemezt, és én tudtam, hogy ezt már ismerem. Kiderült, hogy a terhessége alatt szinte állandóan ezt hallgatta. Úgy látszik, igaz, amit a magzati élet kutatói állítanak a már fejlett embrió figyelméről. Egyébként ez a váratlanul felismert darab Csajkovszkij zongoraversenye volt, de később más művek esetében is fel-felsejlettek a születés előtti emlékek. Nagyapáméknak Zilahon volt egy eléggé leromlott zongorájuk, azon már pötyögtettem is, de zongorát tanulni elsős koromban kezdtem Nagyváradon, Bányai Ágnes tanárnőtől.

– Mivel szóba került, érdekelne, van-e a zene-, de különösen a zongoratanulásnak alsó és felső korhatára?

– Van, igen. Ellentétben a balettel, ahová kisebbek is járhatnak, a zongoratanulást hétéves kortól ajánlott elkezdeni, ha eléggé érett már rá a gyermek. Felső korhatár nincs, csak egy feltétel: akkor kezdjen valaki zenélni, ha belső késztetést érez. Tehát semmiképpen sem a szülők ambícióinak, a rokonság, barátok tanácsainak kell számítaniuk. Nekem szerencsém volt, mert apai ágon zenészcsaládból származom ugyan, de édesanyám szerette volna elkerülni, hogy kötelezettséget lássak a zenetanulásban, ezért első perctől elméleti iskolában tanultam, és csak külsősként jártam a zeneiskolába, nyolc éven át zongorára és zeneelméletre. Volt ugyan körülbelül két-három év, amikor foglalkoztatott a zenetanulás abbahagyása nagyon egyszerű okból: mindig akkor, amikor a többi gyereket láttam kint játszani, én pedig bent gyakoroltam. De aztán visszatért a kedvem, különösen, amikor megismerkedtem Chopin és Rahmanyinov zongorára írt darabjaival. Nyolcadik után komoly magyar iskolát akartam, azért mentem az Eminescu Főgimnáziumba, igaz, nem a legnehezebb profilt, az informatikát választottam, hanem a kémia–biológiát. Nem panaszként mondom, de igazán szervezettnek kellett lennem, mivel az iskola mellett jártam a Hubicba és sportra is. Ezért-e vagy ki tudja, milyen tudatalatti folyamatok miatt, de a XI. és XII. osztály idején, egy évig nem tudtam zongorázni. Ez nem mondható épp ritkaságnak, akiről a doktorimat írtam, Sosztakovics zenéjében is van hasonló érzés. Leültem a zongorához, de játszani nem tudtam. Közelgett a középiskola vége, nyakamon volt a pályaválasztás, és feltettem magamban, hogyha karácsonykor leülök a zongorához és tudok játszani, akkor zongora szakra megyek. Bejött ez az önszuggesztió vagy minek is nevezzem, és jelentkeztem a nagyváradi egyetemre, zongorára. Találkoztam Fekete Jámbor Erzsébet tanárnővel, ő felkészített, bejutottam, és az egyetem alatt végig ő tanított, a licencvizsgát és a mesteri fokozatot is ő irányította. Felötlött ugyan a koncertfellépésem gondolata, mindig meg is tanultam a darabot, de én éreztem leginkább, hogy ez még nem az igazi, nem a legmagasabb szint, úgyhogy nem is akarom elhamarkodni, talán majd, lehet, megtörténik ez is. Némi változás 2008–2009-ben történt, amikor az Erasmus programmal a németországi Trossingenben voltam. Röviden úgy foglalnám össze: kitágult a látóköröm.

– A tanítás mennyire volt benne a zenei karrierről alkotott elképzeléseiben?

– Semennyire. Nem akartam tanítani, habár az egyetemen a pedagógiai gyakorlatok során dicsérték, ahogy tanítok. De nem voltam még megérve rá. 2013-ban viszont lehetőség nyílt arra, hogy a Hubicban tanítsak, ami nekem második, lelki otthonom volt már kiskorom óta, mivel édesapám ott tanított, sokat jártam be hozzá, és nagyon jól ismertem az iskolát. Örülök neki, mert ismét érzem az említett otthonosságot, úgy is mondhatnám, hogy a zenetanításban leltem otthonra. Az első diáknemzedékem most végzett, huszonheten voltak. Öten vagyunk zongoratanárok, évente átlagban tizennyolc-húszan jelentkeznek a szeptemberi felvételin. Ritkán történik meg, hogy menet közben meggondolja magát valaki, pedig keményen meg kell dolgozni a tudásért. Enescu mondta, hogy a zenetanulás 90 százalék munka és 10 százalék élvezet.

– Ezek szerint marad a zenetanításban, ugye?

– Igen, persze, de van egy zenekarunk is, kísérőzenét vállalunk, a klezmer zenekarban is játszom, és mostanában hajlok a dzsessz felé, próbálkozom a zongora és énekkel. De a zongorázás komplexitásába mindez tökéletesen belefér, különösen, hogy nagyzolás nélkül mondom: ez az életem.