Az örökifjú
Érett férfikorában, sőt nyugdíj-közelben ugyanúgy táncolt és énekelt, mint amikor elindult a színészi pályán, amikor még húszéves sem volt. Őt már nem kérdezgethetem beteljesedett vagy netán megvalósulatlan álmairól, szerepeiről, kollégáihoz és a váradi közönséghez fűződő viszonyáról, hisz már nyolc éve, 2010. március 13. óta nincs köztünk. Feleségével, Mogyoróssy Erzsébettel, aki hosszú ideig volt a színház súgója, idézzük fel a hét évtizeddel ezelőtt kezdődött színészsorsot.
– Életrajzi adatai szerint Mogyoróssy István tizenkilenc évesen kezdett játszani. Ő volt ennek a korai fellépésnek a kezdeményezője, vagy más körülmények szóltak bele az életébe?
– Elsőéves joghallgató volt Kolozsváron, amikor Putnik Bálint, a nagyváradi színház akkori igazgatója hazahívta, mert a Maya című operett bemutatására készültek, és nem volt szólótáncos. Pötyi – mai napig mindenki, aki ismerte, így emlegeti – nyolc évet balettozott, szteppelni is nagyon jól tudott, bárokban is fellépett, és Putnik talán épp egy bárban figyelt fel a tánctudására. Volt egy színpadi beugrása is, Zilahy Lajos Fatornyok című darabjában őt választották a sorkatonai szolgálatra bevonult Cseke Sándor szerepére. Putnik elment a Pötyi szüleihez, hogy hívják haza. Szívesen jött, főként mert nem érzett különös elhivatottságot a jogtudomány iránt; volt osztálytársa, a későbbi kolozsvári színész, Horváth Béla ajánlotta neki, de őt a színpad jobban érdekelte. Jól sikerült az 1947-es váradi fellépés, és Putnik megkérdezte, akarna-e itt maradni. Pötyi azt válaszolta, hogy igen, de csak ha színésznek veszi fel, tánckari kötelezettség nélkül. Úgy történt, jó fizetéssel alkalmazták, ráadásul egy öltözőbe került Sarlay Imrével, aki a mentora lett. Mindig úgy szólította Pötyit, hogy fiam, kisfiam, és amikor együtt játszottak, Sarlaynak nem a saját, hanem a Pötyi sikere volt a fontos. Ilyen empátia ritkaság a színpad világában, a művészeknek általában a saját sikerük számít. Volt Sarlaynak egy kétéves tanodája is, amit Pötyi elvégzett, és ezzel el is döntötte a sorsát. Hogy egész életén át Nagyváradon játszott, természetes volt, hisz ősváradinak számított a családja: a nagyszülei is itt születtek és éltek.
– Ha visszaemlékszem a gyermekkorom színielőadásaira, alig volt olyan darab, amiben Mogyoróssy István ne játszott volna. Hogy lehetett bírni ezt az iramot?
– Ilyen örökmozgó alkat volt. Játszott operettet, prózát, kisebb és nagyobb szerepeket egyaránt. Akkoriban még az sem volt ritka, hogy hetente mutattak be új darabot. Talán már nyugdíjasként megpróbálta lajstromba szedni az összes szerepét, kb. száznegyvenet sikerült összeírnia. De nem a szám a fontos, ezzel kapcsolatban idézném Harsányi Gábor budapesti színészt, aki egy visszaemlékezésben azt mondta: „Egy színész életében kell lennie egy vagy két olyan átütő szerepnek, amire aztán sokan és sokáig emlékeznek”. A férjem számára ez a bizonyos két szerep a Légy jó mindhalálig Nyilas Misije és a Fekete Péter címszerepe volt. 1983-ban, a 35 éves jubileumán mindkettőt felelevenítette. Említettük az előbb az alkati előnyét, erre mondanék egy példát is. Pályája legelején játszott Zilahy Lajos A szűz és a gödölye című darabjában egy fiatal fiút, majd évtizedek múlva, amikor a színház ismét bemutatta ezt a darabot, immár ötven éven felül beugrott, és ugyanazt a szerepet újból eljátszotta. Nagy sikerrel. Senki nem kifogásolta, hogy mit keres egy fiatal karakter bőrében.
– Magánemberként hogy viszonyult a különböző szerepekhez, és milyen viszonyban volt a partnereivel?
– Rendkívül alázatos volt a színházzal, színpaddal szemben, számára valóban templom volt a teátrum. Soha nem adott vissza szerepet, soha nem sztárkodott, azt viszont gyakran emlegette, hogy minden partnernőjébe egy kicsit beleszeret. Ilyen tekintetben régimódinak mondhatnánk, hiszen a partnernőben a nőt a legnagyobb tisztelettel vette körül. Ajándékokat, virágot vitt nekik, ami már akkoriban sem volt nagy divat.
– A család hogyan fogadta Mogyoróssy István színpadi karrierjét? Volt-e a családban művészi előzmény?
– Pötyi általában azt mondta, hogy nem volt, holott nagyon is. Apai nagynénje volt a híres táncoskomikus, Cseke Sándor édesanyja, aki maga is játszott néha. Édesapjáról szintén azt mondták, hogy amatőr színész, mivel a korabeli mozielőadások előtt egy közkedvelt mutatvánnyal lépett fel. Valójában erőművész volt, ő sportolónak mondta magát, hisz kigyúrt karizmaira még manapság is rácsodálkoznának. Szóval a lényeg, hogy egy kézzel tartott meg egy létrát, amin Pötyi felmászott. Pötyi húga, Éva is közel került a pályához, ő Botár Endre budapesti színművész felesége.
– A partnernőivel szembeni lovagias viselkedéséről már beszéltünk. Milyen volt a kapcsolata a rendezőkkel, kollégákkal?
– Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Delly Ferenc, Szabó Ernő, dr. Gróf László, Gábor József – utóbbi volt a legkedvesebb rendezője, a legtöbb szerepet ő osztotta rá. De dolgozott Harag Györggyel, Taub Jánossal és természetesen a „hazaiakkal”, Farkas Istvánnal és Szabó József Ódzsával is. Mindenkivel szót tudott érteni, alapvetően vidám, derűs ember volt, humorérzéke páratlan. Nem is tudom hirtelenében megmondani, volt-e olyan színész, akivel ne játszott volna, de konfliktusa senkivel sem volt. A legfárasztóbb fellépés után is jókedvűen mentünk hazafelé, megismerték az utcaseprők, köszöntek neki, kérdezték, hogy sikerült az esti előadás. Gyakran szólították le ismeretlenek, s ő imádta a közönség érdeklődését, nagy tisztelettel állt meg beszélgetni mindenkivel. Ez a jó kedély érződött az alakításain is, minden szerepét szerette. Gyűjtötte a plakátokat, egyszer rendezett is a páholy-előcsarnokban egy kiállítást belőlük, elsősorban azoknak az előadásoknak a plakátjaiból, amelyekben főszerepet játszott. A Lumpáciusz Vagabunduszt, a Szmirnai komédiásokat, a Mi, férfiakat, a Vitézek és hősöket, a Koldusoperát, a Napos oldalt különösen szerette, nagy szériákat játszott ezekből a színház. A régi nyárban fiatalon Miklóst játszotta, majd sok év után Trafinát. Zoe Anghel Stanca bukaresti rendezőnőnek nagyon tetszett, ahogy az Anna Kareninában játszott; érdekesség, hogy nyolcszor kellett átöltöznie, a rendezőnő azt mondta, ő a legelegánsabb színész. Meg is hívta a román társulat egyik előadásába egy kisebb szerepre. S ha az érdekességekről szóltunk, elmondanám, hogy együtt is játszottunk, amikor egy turnén, a Hazudj igazat (Bunbury) előadás előtt a partnernője beteg lett, én pedig – mint súgó – a szöveget tudtam, talán ezért mondták, ugorjak be. Egész délelőtt próbáltunk, és sikerült is az előadás.
– Úgy tudom, hogy nemcsak a színművészettel foglalkozott. Milyen más művészeti területeket „próbált ki”?
– Festett, csak úgy, magától. Sosem tanulta, majd pedig egy lejért adta el a képeket, amik aztán különböző gyűjteményekben tűntek fel az idők során. Riporterkedett is: 1989-ben ment nyugdíjba, és már nyugdíjasként a váradi kábeltelevízióban sorra bemutatta a váradi színészeket és festőket, de írt két könyvet is: Te is benne vagy, illetve Százegy gondolat a váradi emberekről címmel. Az előbbi saját pályaképe a kritikák tükrében, utóbbi pedig érdekes, humoros helyi történetek csokra. Nagyon szeretett olvasni, kedvence Aldous Huxley Szép új világa volt. Mindemellett rengeteget szavalt, elsősorban Adyt, de „mellékesen” megtanulta Madách remekét, Az ember tragédiáját is. A kabaréműsorokra még sokáig visszahívták, egyébként sok jelenetet ő írt. Utolsó fellépése is kabaréban volt, de a sok visszahívó taps miatt ő is, partnere is rosszul lett, és az orvos azt tanácsolta, hogy ajánlatos lenne abbahagynia. Nem sokkal ezután az egész életet abbahagyta, szép, kiteljesedett pályát hagyva nekünk emlékül.
