Mátyus Kata hagyatéka

Elsőként arra keressük a választ, hogy vajon ki lehetett az a Bihar megyei Bél faluban élő Mátyus Kata, aki 1604. december 10-én tollba mondta a végrendeletét nemzetes vitézlő Ujlaki Philep (később Filep) deák uramnak, annak Feni Zsuzsánna nevű felesége és váradi nemes Rumi Gáspár deák előtt. A végakarótól tudjuk meg, hogy az előző férje vitézlő Király Albert volt. Neki már volt az előző házasságából egy fia, Király György, aki a leírás alapján már felnőtt korú volt. Az első férj elhalálozása után az özvegy újból férjhez ment, mégpedig „Boldog-Ujfalusi” Nagy Gergelyhez (akinek a megkülönböztető, esetleg nemesi előnevét a testamentum bevezetőjében másképp írták le, mégpedig „Bodokü ujfalvi” alakban; Boldogkőújfalu neve régen Bodókőváralja volt, falu a régi Abaúj-Torna vármegyében). Katának már tőle született egy fia, Mihály. Ezen okirat keletkezésekor várandós volt a második gyermekével, akiről így ír: „…mostani reám váró állapotban… a kit minden nap várok, kit nem tudok ha fiu lészen vagy leány”.

A végakarat bevezetésében leíratja, hogy nem beteg, tehát nem emiatt készítette a végrendeletét. Talán már idősebbnek számított abban a korban az újabb gyermekáldáshoz, ezért került sor a végrendelkezésre? Mindössze e néhány főből állt a családja, sajnos egyiküknek sem említi az életkorát. Számunkra nagy hátrány az is, hogy hiányoznak az olyan adatok, mint: mikor és hol születtek, kik voltak a szüleik, nászaik, testvéreik, sógorságuk, távolibb rokonaik. A férjek származása, nemesek voltak-e, milyen rangjuk volt, miféle szerepet töltöttek be az akkori Bihar vármegyében, milyen vallási felekezethez tartoztak, mit hagyott az egyes egyházakra, ami általános szokás volt; halálozása esetén hová temessék – és sorolhatnánk a kérdéseinket, amelyekre a végrendeletben szokatlan módon nem lelünk választ. Pedig az ilyen okiratok nagyon részletesen szokták taglalni mindezeket az adatokat a pontosítás érdekében, s minderről a két deáknak, akiknek a jelenlétében készítette, bizonyára tudomása volt, hisz iskoláikban megtanították őket ezen formaságok betartására.

Csak két feleletet találhatunk e hiányosságra: vagy váratlan gyorsasággal, igen rövid idő alatt készülhetett e testamentum, azaz mégis beteg volt, s esetleg tartott a szülés kimenetelétől; vagy olyan családról van szó, akit akkor és ott mindenki ismert, ezért rendhagyó tartalmú a szövegezés. (Magát az okiratot dr. Komáromi András írta át, és közölte a Történelmi Tár 1903. évi kötetében.)

Átnézve minden genealógiát, családtörténetet, nem leltünk a család nyomára. Akkor miért is gondoltuk, hogy Mátyus Kata családja nemesi származású lehetett? Felsorolunk néhány közvetett bizonyítékot. A második férj neve előtt nemesi előnév szerepel. Amikor említi őket, akkor a vitézlő vagy a nemzetes jelzővel vezeti be a nevüket. Amint a későbbiekben majd részletezzük, nagyon sok arany vagy aranyozott ezüst használati eszközük és ékszerük volt, köztük két pecsétgyűrű, ezek közül az egyikkel, a sajátjával hitelesítette a végrendeletét. A ruháik mind a legfinomabb anyagokból készültek (atlasz, azaz nehéz, fényes selyemszövet; kamuka damasztszövet; bársony), legtöbbjük skófiummal, azaz ezüst- vagy aranyszállal volt hímezve. A leírt dolmányok, menték, subák mind értékes szőrmével voltak díszítve és bélelve, nyesttel, petymeggel (ritka és értékes macskaféle szőrméje). A család férfi tagjainak sok és díszes fegyvere, lószerszáma volt. Váradon és Bélen kívül öt faluban volt még házuk, és az itt található szőleiken kívül ezekben „rész” jószággal rendelkeztek, ahol jobbágyaik voltak. Ez utóbbiak közül az előző férjével, Király Alberttel „négy ház jobbágyot” Barbócs Jánosnak, fiának és lányának adtak – az ajándékozás okát nem említi az okmány. Végül említsük meg a testamentum megfogalmazóját, illetve tanúit is, akik mindketten nemes származású deákok voltak.

Összefoglalva: tehát a végrendelet alapján sok mindent tudtunk a címben szereplő Mátyus Katáról és a családjáról, azonban mégis nagyon keveset ahhoz, hogy magát a családtörténetet kiegészíthettük volna újabb adatokkal.

A további kutatáshoz Dáné Veronka, a Debreceni Egyetem oktatója adott szakmai segítséget. Az általa ajánlott és kapott, már nyomtatásban megjelent dokumentumok alapján sikerült a családról újabb adatokkal kiegészíteni a már leírtakat. (Itt köszönjük meg a szíves segítségét.) A dokumentumok: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei és Az erdélyi káptalan jegyzőkönyvei, amelyeknek oklevélkivonataiban értékes és viszonylag sok új momentumot tudtunk meg Mátyus Kata családjáról.

Elsőként meg kell említeni, hogy Király Albert Báthory István lengyel királysága idejében, 1579–80-ban Lublinban és Zawołocban lovassági parancsnok volt, majd 1588-tól Báthori Zsigmond alatt az udvari lovasok prefektusa, 1590-től pedig a váradi udvari familiárisok kapitánya. A továbbiakban időrendben közöljük róla és feleségéről a fennmaradt tartalmi kivonatok alapján a következő életrajzi adatokat.

Az első egy perirat, amely 1588-ban íródott a váradi káptalanban mint hiteles helyen. Ebből derül ki, hogy Mátyus Kata édesapja „Byk-i” Mátyus János volt. (A biki lehetett nemesi előnév, de az is, hogy a latin de elöljáró csupán a származási helyét jelölte.) Halála után fiú nem maradt a családjában – ahogy írják „fiági magvaszakadása” –, csak a kiskorú és árva Katalin nevű leánya. Ekkor Hort nevű faluban (Szabolcs vármegye) lévő részjószágát Báthori Kristóf vajda Zalay Jánosnak és feleségének, Majady Fruzsinának adta. 1588-ban Kata, aki már ekkor férjnél volt, mégpedig „Gagy-i” Király Albert felesége, visszaperelte e jószágot. (Gagy falu a régi Udvarhely vármegyében található.) Mint kiderült, a pert megnyerték, és a birtokaikat visszakapták. Mindezt 1589-ben a gyulafehérvári káptalan is megerősítette, átírta. Ebben is megemlítik a férjet mint az udvari lovasok kapitányát s az indokot is: „hűséges szolgálatai miatt”. Ez az adat azt bizonyíthatja, hogy a Mátyus család eredetileg Szabolcs vármegyéből eredt, ott lehettek a birtokaik. A korán árvaságra jutott Katalin bizonyára nagyon fiatalon mehetett férjhez, ha még 1604-ben szülőképes korban volt. Azonban mint férjezett asszony már korábban is visszakövetelhette volt apai birtokrészét, amelyből az akkor jogosan neki járó „leánynegyedet” nem adták ki neki Zalay Jánosék.

1588-ban a vajda baráti szolgálataiért neki adományozott egy Kavasd prédiumban (Bihar megye) lévő „puszta ősi jobbágytelket”, amely korábban Lely Jánosé volt. Az itt említett Lely valószínűleg elszegényedhetett, mivel négy falut is elzálogosított Király Albertnek 500 magyar arany forintért, s egyben őt jelölte meg gyermekei gyámjául.

1590-ben a házaspár Gyulafehérvár (város)falain kívül, a Lippa utcában egy nemesi udvarházat és egy kúriát (itt valószínűleg csak egy épületről van szó), valamint a város határában a „Borbandpataka” mellett egy rétet vásárolt 260 forintért. Az eset érdekessége, hogy amikor ezeket átírják, akkor az oklevélkivonatban az szerepel, hogy szolgálatai jutalmául a vajda nekik „adományozza azokban lévő királyi jogát” is, azaz örökös birtokaik lettek azok. A későbbi végrendeletben sem a kavasdi, sem a fehérvári ingatlan nem szerepel, tehát időközben azokat eladhatták.

1591. március 5-én kelt egy érdekes határozat Király Alberttel kapcsolatosan. Ez megállapítja, hogy öregségére való tekintettel a város utcáin éjjel teljesítendő őrséget már nem tudja ellátni, ezért minden teher alól az élete végéig mentesítik. E szövegbe van beleszőve, hogy az említett Lippa utcában egy sarokházban lakott. Még ez évben két meg nem nevezett falu adójának tizedét engedik át neki. Majd Okland faluban (más néven: Homoródoklánd a volt Udvarhelyszék vármegyében) kap részjószágot. És mindegyik esetben megismételve, hogy mindezeket „szolgálatai jutalmául” adományozták neki.

A nevét tartalmazó utolsó oklevél 1599. június 7-én kelt. Ebben olvasható, hogy „Czelna” nevű egész birtokát, amelyet Báthori Zsigmond adományozott neki, cserébe adja. Mégpedig „Szemere Zoboszló” birtokbeli (Szabolcs vármegye) apai részéért és Várad városának Szent Miklós nevű utcájában, a Sebes-Körösön épült háromkerekű malomért. Mivel a csereérték nem volt egyenlő, ezért 50 forint értékkülönbözetet fizetett értük. Az apai rész valószínűleg a felesége apai részét jelenti, hisz eredetileg ő lehetett Szabolcs megyéből való. (Ritka érdekesség, hogy a regesztákban a XVI. század elején két utca és két folyóvíz neve is előfordul.)

Amint jeleztük, a továbbiakban nem találkoztunk Király Albert nevével, tehát valószínűleg még ebben az évben elhalálozhatott. Özvegye hamarosan férjhez mehetett „Boldogújfalusi” Nagy Gergelyhez. Hisz 1604-ben, a végrendelkezésekor – ahogy említi – már volt egy Mihály nevű fiuk, és éppen ekkor volt várandós a második gyermekükkel.

Ezek után tekintsük át összefoglalva, hogy mit hagyott örökül a jelenlegi férjének, a mostohafiának, a saját fiúgyermekének, illetve annak, akit akkor még csak a méhében hordott. (A végakarat nagyon részletesen szól arról, hogyha az örökösök közül valamelyikük előbb halna meg, akkor miképp változik az öröklési sorrend, illetve melyik ingatlan vagy tárgy kié lesz. Ezeket a variációkat most mellőzzük, mivel számunkra érdektelenek.)

Pénzről csupán egyszer olvashatunk. Az első férje fiát, Király Györgyöt 500 arannyal és 100 tallérral elégíti ki, amelyhez még hozzájön az a 100 arany, amellyel egy Nyári Pál nevű egyén tartozik nekik.

Már szó volt az ingatlanjaik egy részéről, de itt újra fölsoroljuk az összes házukat, amelyekhez földek, néhányhoz pedig szőlő is tartozott: Nagyvárad, Bél(i), Keresztúr (Apátkeresztúr), Hidas~Hidastelek, Pata, Topa (Köröstopa) és Cselze. Ez utóbbi nem azonosítható, vagy elírás vagy rossz olvasat lehet, talán Cséklye vagy a fentebb említett Celna?

Ékszerei a következők voltak: hat aranylánc, a nagyobbikban száz aranyszem van, az egyiken arany függő kereszt, a többi gyöngyökkel van összefogva vagy kék és zöld zománccal díszítve. Négy arany karperec, egy köves korona, 23 aranygyűrű, némelyikben gyémántkő van, és a már említett pecsétgyűrűk.

A házban és a háztartásban használatos eszközök közül csak az értékesebbeket és a ritkábbakat említi. Mondhatnánk, hogy inkább azokat, amelyek mintegy díszként vagy ritkán, jeles alkalmakkor szolgáltak az életükben: 13 arany fedeles kupa, közülük egyik virágos, egyik zománccal díszített; három ezüst serleg, egyik nagy, a másik kettő közepes méretű; három nagy és öt apró, aranyozott szélű pohár; két ezüstkanna; 24 ezüstkanál és három -villa, valamint két mosdó korsóstul.

A fent már említett ruhákon kívül bársony- és selyemszoknyák, ezüsttel hímzett olasz vászoning, bogláros pártaövek, főkötők; hímzett paplan, három bársony vánkoshéj, valamint 13 nagy és kisebb szőnyeg szerepel Mátyus Kata lajstromában.

Részletesen nem ír lovakról, nagyobb és apró háziállatokról. Azonban az kiderül, hogy a lovaknak nagy szerepük lehetett a családban, főleg a férfiak életében, ugyanis szinte minden fontos lószerszám akkori neve előkerül a leírásban. Ezek legtöbbje ezüsttel vagy boglárral ékesített, ritka darab. A felsorolás előtt kiemelnénk, hogy még olyan is szerepel köztük, hogy „két ló nyakába való ezüst aranyas lánc”. A számokat mellőzve csupán fölsoroljuk ezeket: fékagy, szügyellő, farmatring, boncok~boncsok, nyakbavető, kötőfék, zabla~zabola, nyereg kápástul. Apró érdekesség, hogy szerepel két ezüst bot is köztük, amellyel ostor helyett biztatták és irányították a lovakat.

A sort a fegyverekkel zárjuk. Volt belőlük bőven, hisz a családban három férfi élt az évek során, a régieket egymástól örökölhették, miközben újakat is vásárolhattak, készíttethettek, az első férj pedig katonaember volt. Jelen esetben a mostani férje és a mostohafia, Király György osztozik ezeken. (Mihály még kiskorú volt ekkor.) Ezek legtöbbje is ezüst vagy aranyozott volt, ezért e jelzőket nem ismételjük az egyes daraboknál. A következőket olvashatjuk a végakaratban: szablya (11 db!), egy-egy pallos és „hegyes tőr”, sisak, jancsár (török görbe kard), tegez (nyíltartó).

A végrendeletben szereplő legfontosabb tárgyak ismertetése után a továbbiakban szólnánk az okmány szövegalkotásáról, szóhasználatáról, az akkori magyar nyelv ragozási rendszeréről s legfontosabb jellemzőiről. Nem tudjuk, hogy írója hol járt iskolába, mely akkori kollégium írástudományát sajátította el. Ehhez még hozzá kell számítanunk a saját írásgyakorlatát is. Tudjuk, hogy a magyar nyelv helyesírását ekkor még nem szabályozták, tehát az eltérések iskolánként, országrészenként és egyénenként is nagyon különbözők voltak. Ismert tény az is, hogy a mindenkori írott szöveg szabályosabb, archaikusabb az élő szóhasználatnál. Ez főként az ilyen műfajú, szinte jogi szövegnek minősülő okirat esetében érvényes, mint a végrendelet.

Mindezeket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy írója nagyon képzett, gyakorlott egyén volt. Hisz ha a testamentumot olvassuk, szinte nem is érezzük, hogy az 415 évvel ezelőtt keletkezett. Természetesen ez utolsó mondatunk kissé túlzás, mert amint majd az alábbiakban bemutatjuk, kiderül róla, hogy az több helyütt magyarázatra szoruló szöveg, már nyelvemlék.

Megfogalmazása pontos, egyértelmű, csak a szükséges helyeken magyaráz és ismétel. Néhol követi a tollba mondó végrendelkező közbeszúrt, szóbeli megjegyzéseit. Például, ha valamelyik családtag bekövetkezendő haláláról tesz említést, akkor Mátyus Kata mindig hozzáteszi: „kit az ur Isten távoztasson el”, vagy „kit az Isten szent fiáért el távoztasson”. Ennek a szövegbe szúrt frazémának a mai jelentése: az Isten mentesen (meg) tőle, Isten ne adja. A szöveg logikája csupán egy helyen, a vége felé törik meg, amikor Katának véletlenül eszébe jut, hogy az apjának, Mátyus Jánosnak van nála egy mentéje, egy szablyája és egy cipellője. De hogy mi legyen ezeknek a sorsa, azt nem tudjuk meg a sorokból, mert utána csak egy hosszú vízszintes vonal áll.

Rövidítést csak néhány szónál használ, de azt többször is, ami abban a korban megszokott volt: „ő kglmék, kglmének” – ez az illető személy kegyelme, udvarias említése –, a „nsgát”, azaz nagyságát és a „ns.”, vagyis nemzetes jelzőt. Gyakori az igekötők és a mai vonatkozó névmásaink különírása, ami jellemző volt arra az időszakra: „a ki”, „az ki”, „a mi”.

Az archaizmusok közül kiavult szavakat alig találunk: atyafia (gyermeke, rokona), asszonyember (nő), magtalanul (gyermektelenül), elsőben (először), maradékjáé (utódáé). Azonban mindezek a szavak a szövegkörnyezetükben érthetők, sőt nem egy közülük ma is használatos a tájnyelvben, esetleg kisebb jelentéseltéréssel. A fogalmi archaizmusokra viszont nagyon sok példát találunk, hisz ezek a szavaink kikoptak a nyelvünkből. Ide tartozik a ruhaanyagok, fegyverek, lószerszámok egy része, például: sklófia~skófia, atlacz (tömör, fényes selyemszövet), pártaöv, boncsok, jancsár stb. A jelentésbeli változáson átment szavaink közül is több olvasható, ilyenek: marha (kincs, ékszer, vagyon), szerelmes gyermekének (szeretett), öreg (nagy), háborítsa (molesztálja), jószág (földbirtok).

A formai archaizmusokból olvashatunk legtöbbet a végakarat szövegében. Ezeket három nagy csoportra oszthatjuk. Az első csoportbeli archaizmusok esetében azóta megváltozott a szó alapalakja, ilyenek: szerént, selleg, kalán, vidla (villa), elnyugott (elnyugodott), gyűrő (gyűrű), bélett~béllett (bélelt), üdvezült (üdvözült, elhunyt), viszontag (viszont), penig (pedig), ismég (ismét). A másodikba azokat soroltuk, amelyeknek a ragozása, toldalékolása eltér a mai használattól. Főként az igeragozást emeljük ki, amely a XVII. század elején a mainál jóval változatosabb volt. Ez leggyakrabban a múlt idejű igéknél tapasztalható, de előfordul a jövő időben, a feltételes módban és az igékből képzett igeneveknél is. Ilyenek: kötöttem vala, küldött volt, attuk volt, eszembe jutván, megértvén, holtunk történnék. A harmadik alcsoport az, amelyeknél a korabeli nyelvjárási jelenségekre gyanakodhatunk. Ilyen a hangsúlyos ö-zés: én vöttem, pörrel (ez a jelenség különben Biharra nem jellemző, inkább a végakaró vagy az íródeák nyelvhasználatára gyanakodhatunk); a j hang elhagyása (hiátus): szőleével, bársony héat (héjat); a mássalhangzó megnyúlása: nállam, tölle; régies igealakok: maradott, pecsétlettem meg; néhány egytagú ige alapalakjában az -n toldalék jelentkezik: lészen, vagyon; a számnevek eltérő használata: az ketteje köves, az hármán vagyon boncsok (hármójukon); majd néhány példa a névszói toldalékokra: Zsigmondtul, Istvántul, részestül (a ‑tól, ‑től rag helyett).

Végezetül azt kell kiemelnünk, hogy a bevezető mondatai között egy nagyon lényeges elemet olvashatunk: Erdély fejedelmének, Bihar vármegye örökös urának hagy egy koronát és egy gyöngyházból készített poharat. Ugyanis nem a magyar királyt, Rudolfot, hanem a mindenkori fejedelmet ismeri el uralkodójának. A gondolat a befejezésben is visszatér, amikor arra kéri a fejedelmet, hogy az legyen a gyermekei egyik tutora, azaz a férje melletti gyámja. Amint írja: „legyen oltalmazójok minden ügyekben, kiért az Ur Isten ő nsgát minden dolgaiban tegye szerencséssé és áldgya meg Amen.”

Megjegyzés: Ha a kedves Olvasó bármilyen családtörténeti adattal ki tudja egészíteni az itt leírtakat, azt köszönettel vesszük.

Dr. Fülöp László CSc ny. tanár,

Kaposvári Egyetem

Dr. Barkóczy László adjunktus,

Kaposvári Egyetem