Munkavállalók (7.)

Arnolddal és a magamban csak „piszkafának” becézett vékonypénzű, langaléta fiúval jókora kézikocsiért megyünk. Még üresen is elég húzni-tolni. Nem a mérete, hanem a csapágyhibás kerekek miatt boldogulunk nehezen vele, azok, mint egy részeg, ide-oda löttyenve forognak. Feladatunk a földdel töltött ültetőládák széthordása, sorokba helyezése a több száz négyzetméteres üvegházban. Ehhez kell a kocsi.

Miután a tápozott föld eléri az optimális paramétereket, a ládákba kerülnek a kiültetésre szánt földieper-palánták. A bejárat előtti, általam eddig soha nem látott monstrum arra szolgál, hogy az egyik oldalán beadagolt üres ládákat a túlsó felén immár tápozott földdel megpakoltan pottyantsa ki. Szaporáznunk kell a munkát, mi sokkal nehezebben bírjuk szuflával, mint a „vasszörnyeteg”. Kocsira fel a ládákat, majd húzni-tolni, aztán nagy precizitással szép sorjában lepakolni a megadott helyre. Ebből áll az első napi munkám. Friss erővel, lelkesedéssel kezdek neki, úgy tűnik, jól bírom, majd a másnap reggelre jelentkező izomláz épp az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. Sikerrel.

Munka közben nem sokat lehet beszélgetni, nem is a feletteseinktől való megrovástól tartunk, a munkatempó nem teszi lehetővé a tereferét. A szünetekben már elkezdődhet az ismerkedés. Arnold Máramarosból érkezett, már több éve gyűjtik a pénzt feleségével, Elisszával, aki szintén itt dolgozik a farmon. Szatmár megyei születésű, szorgalmas, talpraesett fiatalasszony. Mindenképpen haza akarnak menni, amint összejön a biztos kezdethez szükséges összeg; a feleség képesítése okán egy elegáns fodrászszalonról álmodik. A későbbiek során több alkalommal is igénybe vettem a segítségüket, önzetlenül mellettem álltak a kritikus helyzetekben.

„Piszkafának” szándékosan nem írom le a becsületes nevét, sem azt, hogy Erdély melyik szegletéből érkezett Angliába, mert nem akarom sem megbántani, sem pedig megszégyeníteni a róla kialakult véleményemmel. Viszont szükségesnek látom szólni róla, mert tipikus megjelenítője a most felnőtté váló nemzedéknek. Persze ez így csak sarkítva igaz, hisz több embertípus különböztethető meg ezen a korosztályon belül is. Ő csak azért más, mert „újdonságnak” számít, most feltörő korjelenségnek. Nyurga gyerek, a tanulást sosem szerette, mondja, a pénzt, a bulizást annál jobban. Ebéd közben kabátjának kapucniját hátrabillenti, lilás-vöröses taréjfrizurája láttán szó szerint tátva marad a szám. Mindehhez kiegészítésként társul az elülső három foghíj, ami szabad szellőzést biztosít a szájüregnek. Fiatal barátom fáradtnak látszik, nehéz hétvégén lehet túl, egy üveg whisky és a járulékos kísérő sörök hatása láttatja lenyomatát. Nála a pénz nem számít, osztja meg világnézetét, közben nagyot sercint, két méterre száll a köpet. Kissé félresikerül a produkció, a hiányzó fogak okán a mellkasán is landol a nyálból. Egyikünk rákérdez: kábszert nem szívtál? Áh, most nem, elfogyott – jön a válasz. Közben felpattintja az energiaital dobozának tetejét. Ezzel is keményen rombolja az egészségét, napi három-négy dobozzal magába önt. Persze, fiatal még, úgy érzi, következmények nélkül mindent megtehet a testével.

Engedékenyebbre fogom magam, pelyhedző bajszú suttyóként mi sem cselekedtünk másként. Nyilvánvalóan akkoriban sokkal lájtosabb dolgokkal lehetett vagánynak tűnni. A mi időnkben is volt kordivat: akinek nem volt vállig érő haja, arra csak lefitymálva tekintettek a lányok. No meg csípőnadrág akkora trapézszárral, hogy amerre elhaladtunk, sepertük vele a járdát. Manapság már nem szokás, de régente télen minden férfiember jégeralsót viselt. A cseperedő legények kényszeredetten bújtak bele a jó meleg alsónadrágba. Ezzel jómagam is így voltam. A látszat kedvéért eleget tettem az elvárásoknak, nem is tehettem mást, mert akkor nem kaptam volna engedélyt a vasárnap délutáni csatangolásra. Mielőtt elindultam volna a barátokhoz, még hátramentem a szénaszínbe, s ott megszabadultam a jégeralsótól. Egész este dideregtem a vékonyka nadrágban, mert akkoriban a téli esték még mínusz 20 fok alattiak voltak. De nem számított, a lényeg, hogy a jégergatya-nélküliség mint a legénnyé válás egyik státusszimbóluma, már rám is érvényes volt. Baj csak akkor történt, ha hazatértemkor elfelejtettem visszavenni a lábravalót.

Faluhelyen mindenkinek megvolt a baráti köre, így nekem is. Igazán nagyfiúnak akkor kezdtünk számítani, amikor édesapánk vasárnap délutánonként kölcsönadta a pince kulcsát, hogy meghívhassuk barátainkat egy pohár borra. Az első ilyen emlék mélyen beleégett emlékezetünkbe. Mi tagadás, néha mi is túlzásba vittük, egyikünk-másikunk többet ivott a kelleténél. Ha észrevettük, hogy a pincesoron mások is vannak, akkor gyakorta összeverődtünk borkóstolóra, s a vége mindig nótázás lett. A közösségformálás, a magyar nóták, népdalok életben tartása szempontjából értékelhető mindez.

Történt egyszer, még apám mesélte – másoktól úgy hallottam, hogy éppenséggel ő volt az elkövető –, hogy két legénynek ugyanaz a leány tetszett meg. Az esti bál előtt egyikük fondorlatos szándékkal a konkurens legényt nógatni kezdte, hogy igyanak meg együtt egy pohár bort kurázsierősítés végett. Az első pohárürítés után a vendéglátó legény jelezte, hogy azonnal jön, ki kell mennie könnyíteni magán. Amint kiment, nagy hirtelen ráfordította a zárat, a bent sopánkodó falubeli a pincében maradt. Hogy meddig? Hát egészen másnap reggelig, a bál végeztéig. Gonoszságnak vagy csak furfangos legénycsínynek minősíthető az eset, nem tudom. De talán épp ezen a bálon dőlt el, hogy ki lesz az én édesanyám.

Sokféle heccelődés megesett akkoriban. Egyik alkalommal szintén a pincében voltak a legények. A gazdafiú sopánkodott, hogy eltörte a poharat, és elfelejtett másikat hozni. „Szárazon” mégsem mehetnek haza, ezért kénytelenek lesznek üveglopóból inni – győzködte a többieket. Leguggolt az első legény, szájába vette a lopószárat. Ekkor nagy hirtelenséggel a másik végébe belefújt a sunyi gazda. Egy nyeléssel ki is ürült a lopó. Ez közel egy liter bort jelentett. Az „áldozat” eleinte még füstölgött, de amint a bor hatni kezdett, a harag is odalett. A többiek jót nevettek a mókán, soha nem fordult haragba az efféle heccelődés.

A kábítószeres cigaretta és egyéb drogok használata nem egyedi az angol tájon. Mondhatni, „munkaeszköz”, a termelést erősíti. Mesélik, hogy nyáron, amikor a munka dandárja zajlik, már nem óradíjas a fizetés, hanem a teljesítmény függvénye. A gyors kezű munkások ilyenkor többet keresnek, mint a munkavezetők. Látva csodálkozásomat, újsütetű kollégáim még inkább belelendülnek mondandójukba. Az évek óta visszatérő eperszedők közül többen is nyúlnak stimuláló szerekhez, ami meg is látszik a teljesítményükön. Ők nem tudnak leállni a munkával, éhségérzetük sincs, ebédszünetet kihagyva, reggeltől estig képesek dolgozni.

Azért arra ügyelnek a felettesek, hogy minimalizálják a meggazdagodás esélyeit, ezt könnyűszerrel megoldják a napi munkanorma felemelésével. Ebből gyakran elégedetlenség is származik, de aztán némi morgás után lecsillapodnak az indulatok. A cég első éveiben jutott csak kenyértörésig a munkaadó és a munkát vállalók közötti bérvita. A tulajdonos Magyarországról hozott magának feleséget, így kézenfekvő volt, hogy az első munkásokat is onnan toborozták. Egy idő után azok béremelést követeltek, de nem kaptak. Így szakadt a babaruha, azóta többnyire csak bolgárok, románok és erdélyi magyarok dolgoznak a farmokon.

Nehéz napja lehetett a csapatnak, mert a folyosókon teljes csend honol. Először illendőségből visszavonulót fújok, de aztán mégis egy rövid zuhanyzás erejéig meggondolom magam. Automata itt minden, kérem. Ahogy belépek a vizesblokkba, az ajtó mellett négy számozott gomb található, a négy fürdőfülke vízellátásához. Találomra megnyomom az egyiket. Már a kibuggyanó gőz is gyanúval tölt el, jó az óvatosság alapon csak a kezem fejét forrázom le. Hiába kutakodok hőt szabályozó kütyü után, mert nincs. Tapasztalat kell ehhez a javából. Majd később tudom meg, hogyan lehet füröcskézni biztonságosan.

A módszer egyszerű: a víz felhevül kopasztásnyi hőmérsékletűre, majd, ahogyan fogy a tartályból, illetve töltődik újra hideg vízzel, akként változik a hőmérséklete is. A tapasztaltak ismerik az áthidaló megoldást, megengedik egyszerre az összes fülkében a vizet, és így röpke öt perc alatt élvezhetővé válik a vízsugár. Viszont további gondot jelent a másik véglet is, amikor kellemesen zuhanyozol, és azon veszed észre magad, hogy egy idő után dermesztő hideg víz ömlik a rózsából, mert közben kiürül a tartály. Ilyenkor azon bosszankodik az ember, hogy ennél még nagymama fateknőjében is jobb volt tisztálkodni kisgyermekként. Nem is beszélve a vászonkendőről, a vele való dörzsölés átmelegítette a testet.